Gondolatok, érzések

Vannak dolgok, amiket megbán az ember. Pl. megeszik egy kalória dús csokit és bűntudata van. Ezért a konditeremben rádolgozik ez egyébkénti kétórás edzésére még egyet. Vagy az iskolában egy másik feladatsort készít el, mint amit kellene. Ezeket mind ki lehet javítani.

De amikor olyan ötletem támad, hogy olyan jó lenne tartós hullámot tetetni a hajamba, amin már csak az olló segíthet... Nos, akkor eszembe jut, hogy milyen gyönyörű volt a régi állagú hajszerkezetem még akkor is, ha nem volt göndör. Meg van, mi lesz a munkám. Reggelente a koliban én fogom ijesztgetni az embereket. Tuti felkelnek. Ugyanis úgy nézek ki, mint egy oroszlán a 60' évekből. Brigi, a tesóm rám nézett és annyit mondott: szívás. A gyerekek őszinték. De én még mindig nem tudom eldönteni, hogy rémisztő vagyok, vagy nevetséges. Vagy groteszk. :-D

Találtam egy nagyon jó idézetet. Muszáj megosztanom másokkal. Annyira találó...

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

/Stephen King/

Nos, azt hiszem, akadnak döntéseim, amelyek elhamarkodottak. Aztán persze rájövök, hogy mégsem jó így. Hangulatfüggő vagyok, na. Tegnapi nap folyamán annyi minden történt, hogy megfordult velem a világ. Új életcélt látok magam előtt, és ettől rettenetesen boldog vagyok!

Amit még muszáj itt leírnom, hogy köszönöm az embereknek, akik elnézik csetlő-botlásaimat. Ma is szerencsétlenkedtem a postán, meg majdnem nekimentem egy sorban nyugodtan álldogáló idősebb úrnak. Hát, ez van. A mozgás-koordinációmmal még gondok vannak. (Vagy lehet, hogy csak elgondolkodtam?) Meg köszönöm a koliban azoknak a fiataloknak, akik kinyitották előttem az ajtót, amikor ebédesdobozok és kenyerek rengetegét szállítottam. Ez már régebben történt, mert már vagy másfél hónapja nem vagyok menzás.

Na, most csak egyelőre ennyi lenne...

Valakik szerint a világ úgy működik, hogy amit adunk, azt vissza is fogjuk kapni. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Általában a viszonzást attól várjuk, akit boldoggá tettünk, akinek odaajándékoztunk egy tollat, vagy akivel kedvesek voltunk. Azonban nem biztos, hogy az a személy fogja azt "meghálálni". Hanem egy másik. Lehet, hogy nem íróeszközt kapunk, hanem egy zoknit, egy szerelmes levelet egy idegentől, esetleg egy kék körömlakkot, amit mi nem tudunk valamilyen oknál fogva viszonozni.

Kedden bementem egy hivatalos helyre, ahol egy hölgy az örökké valóságig intézte az ügyemet. Nem szerencsétlenkedett, nem húzta az időt: egyszerűen tényleg annyira sok volt a papírmunka. Az ott dolgozó nő készségesen felelt a felmerült kérdéseimre, és tényleg lelkiismeretesen végezte a monoton munkát. Közben pedig kedves volt, türelmes, holott én a helyében halálra untam volna magam, és ez meg is látszott volna a viselkedésemen. De rajta nem. Egész végig lelkesnek mutatkozott, mosolygott, segítőkész volt. Annyira jól esett, azonban csak megköszönni tudtam, hogy ennyire aranyosan viselkedett. Ha már így alakult, én is boldoggá akartam tenni egy embert. A választásom egy fél láb nélküli kerekes székes kéregetőre esett. Nem szoktam adakozni. Nem tudom, miért. Lehet, hogy ez egy berögzült rossz szokás.

(Úgyis alkoholra költi a pénzt! Úgyis elszórja! Úgyis ...- hallom a fülemben az ellentábor mondatait. Végül is, ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Azon a pénzen, amit "elajándékoztam" lehet, hogy csokit vettem volna. Az mennyivel jobb?)

Amikor megláttam őt, előkészítettem a kezembe a fémpénzérméket. Odagurult hozzám. (Többször előfordult, de eddig nem adtam.) Beletettem a tenyerébe az aprót. Meglepődött. Kicsit zavarban voltam, és visszaindultam a koliba.

- Az isten hálálja meg! - kiáltott utánam.

Nem mondtam neki, hogy már ezt megtette a kedves hölgy személyében.

Most jöttem ki a könyvtárból egy halom könyvvel a táskámban.

Mohás Lívia: Mit tudsz önmagadról? című művét már évekkel ezelőtt elolvastam. Arra emlékszem, hogy egy bikát hozott fel példaképp vmi pszichológiai jelenségre, akinek megbabrálták az agyát. Ugyancsak ebben hallottam először arról, hogy a kiskacsák a mozgó dolgot vélik az anyukájuknak... Egyébként a pszichológiához azért vonzódom, mert tudni akarom, hogy miért lettem ennyire ütődött és álmodozó, amilyen vagyok. :-)

Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája. Ez olyasvalamiről szólhat, hogy amit el akarunk érni az életben, azt el is fogjuk. És hogy a képzelőerő hatalom. Rosszul esne, ha nem így volna, mert akkor le kellene mondanom a békából herceg elméletemről. Meg egyáltalán a lovagról. És ez igencsak fájna. :-)

Geofrey A. Dudley: Duplázd meg a tanuló erődet! Mindig is tudni akartam, hogy az okos emberek hogyan lesznek okosak. Hogyan képesek azt a temérdek sok tudást a fejükbe szívni.  Valószínűleg a könyv a magamfajtáknak íródott, így legalább majd elmondhatom, hogy én is olvastam, hogyan lehetnék jobb felfogó képességű.

A negyedik könyv: Marcel Rufo Christine Schilte: Szeretetbetegség

Ez a testvérek közötti kapcsolatról szól. Már elmélkedtem azon, hogy anya hogyan volt képes arra, hogy a nagyobbik húgommal ennyire jó viszonyban legyünk. Biztos, ösztönösen nevelt, de félek, hogy én erre képtelen lennék magamtól rájönni. Pedig én 2 gyereket szeretnék. Muszáj utána olvasnom eme fontos dolognak. (Az is biztos, hogy 1000X többet érne, ha anyát kérdezném meg, de majd erre is sort kerítek.)

Cayle Callen: A botrányhős

Ez egy kellemes kis romantikus regény, bár már régen olvastam. Azonban tudom, hogy jó. Alexanderről szól, aki gyakran felveszi a bohóc álarcát. Valójában pedig ő kedves, szeretetre méltó, hűséges társ. Csak valakinek ezt fel kell fedeznie... Hogy ez mennyire igaz! Gyakran nem azoknak mutatjuk magunkat, amik valójában vagyunk. Mindenkinek van egy rejtett éne, ami tiszta és kedves és jó és szép. De valakik jól titkolják. :-)

Nem erről akartam írni. Hanem húgom ballagásáról. Aznap reggel hosszas készülődés volt reggel mindenki részéről.
- Mit vegyek fel?
- Kész vagytok már?
E kérdések gyakran elhangzottak. Gyöngyi gyönyörű volt. Most is az, de ezt azért emeltem ki, mert úgy szokás, hogy csak ünnepekkor említik meg ezeket a tényeket, vagy amikor be akarunk vágódni valakinél. Mert általában a jó dolgok felett átsiklunk. (Majd teszek fel képeket. De most épp a szobájában van a fényképezőgép, és őrző szemeit rajta tartja a masinán. Hiába, úgyis megkaparintom, és akkor... Akkor majd mindenki láthat fényképeket.)
Tehát. A család apraja nagyja ott volt az iskolai ünnepségen. Megbíztak, hogy készítsek sok-sok fényképet, azonban húgomat szem elől vesztettem. Ezt később próbáltam korrigálni, bár merem remélni, hogy emiatt nem lesz rám mérges. Eddig nem említette.
Tesóm végigballagta az iskolát kis topánkájában, majd az udvarra érkezett rohanó osztályával.
Meghallgattuk a beszédeket. És tesómat kihívták, és jeles tanulmányi eredményéért oklevelet kapott!!!! (Az én húgom...)
Aztán hazamentünk a nagy famíliával, megebédeltünk...