Hajnali 4 óra 32 perc. Egy emeletes busz aljában ülök. Másfél órát aludtam csupán, de ezt is csak felszínesen sikerült produkálnom. Nem volt csörgőórám, amit felhúzhattam volna, a telefon meg lemerült, és nem volt nálam a töltője. Álmodtam. 3 óra 50 perckor felpattant a szemem, a szívem a torkomban dobogott. Rémálom. Pont jókor. A legeslegjobb dolgot helyeztem előtérbe a cselekvések sorozatában, ami a világon a legfontosabb is talán: a táplálkozást. A megígért csokimat nem találtam meg, de kaptam helyette nápolyit. Nem rossz. Még sikerült fogat mosnom is, majd fésülködtem és felöltöztem. Közben anya is elkészült, teljes harci öltözetben várt rám, hogy kivihessen hajnalok hajnalán a vonatállomásra, hogy vonatpótló emeletes busszal utazhassam. A sofőr rettenetesen kedves volt, pedig még csak nem is világosodott. Mit nem adnék azért, ha a világ ilyen emberekkel lenne tele. Vagy legalább ma, akikkel találkozom, ilyen jókedvű emberek lennének. Nem volt időm sminkre, a nyakláncom felvételén is gondolkoztam, de így kómásan jobbnak láttam nem feltenni, mert ilyenkor lehet, hogy veszélyes lenne rám nézve...
Az éjjel volt valami a pincében. És csörömpölt. Féltem kicsit. A számítógépnek fenntartott zug egy függönnyel van elválasztva a folyosótól. Amikor fárad vagyok, képzelődöm. Ez egyszer a függönyt láttam mozogni. Folyamatosan libbent. Felém. Tudtam, hogy ez nem igaz, mégis ezt látta a szemem. Érdekes érzés tudni valamit és mást felfogni az érzékszervekkel.
Érdemes volt-e hajnali 2 óra 10 percig ébren maradni, vállalva, hogy szörnyen nézek ki egésznap, fáradt, ingerült és feledékeny leszek? Megérte? Igen. Érdekes teltek az éjszakai órák. Az mp3 lejátszómra felkerült egy szuper, egy csodálatos, egy nagyszerű szám; pár vicces sztorival gazdagabb lettem; fel nem tett kérdések merültek fel bennem, amelyekre találgathatok kedvem szerint, megdolgoztatva agytekervényeimet és fantáziámat. És egy új kérdésre kereshetem a választ: vajon a legtökéletesebbnek tűnő embereknek van a legtöbb problémájuk önmagukkal?
Egy nagyon szép lány, aki mindig úgy néz ki, mintha az újság címlapjáról lépett volna ki, elárulta, hogy mennyi mindent változtatna meg magán. Én csak ámultam és bámultam. Vajon a szépség attól függ, hogy mi mit tartunk magunkról? Mert a lány hiába gyönyörű, ha a legközelebbi, legfontosabb személynek nem tud tetszeni: önmagának. Egy másik embertől pedig megtudtam, hogy készséggel cserélné le lábait, és még néhány dolgot is megváltoztatna magán. Hol tart a világ? Agyonreklámozott ideálok a tévében, az újságokban: az egész médiavilágban. Miért nem jó minden, úgy ahogy van? Miért akar mindenki ugyanolyan lenni? A nők általában fogyni, a férfiak pedig kockahasat szeretnének. De akkor hol van az érdekesség, ami a különbségekből fakad? Ha mindenki vékony és kockahasú lenne, akkor elveszne az egyéniség, nem? Most nem arról írok, hogy az emberek hagyják fel tevékenységüket, amelyet a test karbantartása miatt végeznek. Fontos, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. Akkor is lássuk magunkat szépnek, ha nem felelünk meg az "elvárásoknak", amit végül is mindenki saját maga állít, külső tényezők miatt.
A buszsofőr extra rendes volt: a bőröndömet segítette cipelni. A szemében határtalan kedvesség ült, az arca is jókedvről árulkodott. Azután egy férfi szeretett volna segíteni, de visszautasítottam - remélem kedvesen sikerült. Néha elgondolkozom azon, hogy ilyenkor mit tegyek? A csomagom ezúttal is nagy volt, de nem nehéz. Simán, erőlködés nélkül - egy kézzel! - is elbírtam. De a segítséget felajánlóknak jobban esne, ha hagynám, hogy segítsenek? Magamból indulok ki: hogyha valakinek szeretnék segíteni, örülök, ha elfogadja a kedvességemet, talán mert fontosnak, és hasznosnak érzem magam ettől. Mások is boldogabbak lennének tőle?
A reggelem nagyon szép. Vidám vagyok. A kalauz is rám mosolygott, de ezúttal tényleg jókedvű volt, nem csak a megszokott száj-rángás volt látható az arcán.
4 óra 30 és 6 óra 20 között annyi érdekes, jókedvű emberrel találkoztam, ami felért egy hét tartalmával. Egy hölgy ült mellém - aki az érdekes kategóriába tartozott -, és elmesélte, hogy most éppen a kórházba tart, aztán belekezdett az élettörténetébe is. Aztán egyszer csak kinézett az ablakon, és kibámult rajta. Pár percig elszakadt a rideg valóságtól - hogy 9 éve meghalt a férje, hogy az édesanyja a karjai közt halt meg - és a hajnalban kivilágított városban gyönyörködött. Jó lenne, ha az emberek többsége is meg tudna állni egy picit, kizökkenve a hétköznapi szürke napokból...
Láttam két srácot, fekete nadrágot és terepszínű kabátot viseltek málhás zsákot cipelve. Az egyikőjüknek hosszú szőke haja volt, és a testalkatát is vékony jelzővel tudtam csak illetni. Manga. Ez ugrott be. Az egyik szobatársam, aki rettenetesen csendes, imádja ezeket a képregényeket, rajzfilmeket. Ő maga is szokott rajzolni szereplőket vagy akár képregényt. Gyönyörűen tud alkotni. Rajong az anime-kért. Eddig az interneten tudott csak hozzájutni a képregényekhez, de most már néhányat kiadtak könyvben magyarul, így a szobában is tud olvasni.
Így telt a délelőttöm, ezek a gondolatok jutottak eszembe. És ezeket írtam le akkor, mikor kicsit már nem voltam beszámítható gondolkodó...
Utolsó kommentek