Kétség fogott el. Meg kellett ezt beszélnem valakivel. Természetesen őt szemeltem ki.
- Nincs hozzá tehetségem, hogy megvívjam a csatáimat. Én nem tudok az emberek szemébe hazudni. A céljaimért sem tudok annyi mindent megtenni: csalni, hízelegni, számításból dolgokat csinálni. Vagy tanuljam meg ezeket?
Nem felelt erre semmit. De már a jelenléte is nyugtatóan hatott rám. Egymás mellett ültünk, a semmibe meredtünk. Néha így beszélgettünk: nem néztünk a másikra, mégis tudtuk, hogy egy irányba tartunk. Nem volt felhőtlen a viszonyunk eddig, azonban egyre többet fedezünk fel egymásból, és egyre kevesebb a vita is. De mindig becsületesek voltunk egymáshoz és tisztességesek. Mivel úgyis együtt kell élnünk, úgy döntöttünk, hogy megbarátkozunk.
Mégiscsak megszólalt. Halkan ejtette ki a szavakat.
- Tudod, már sokszor akartam erről veled beszélni. Mindenki máshogyan tudja megvédeni magát. - Éreztem, hogy rám néz, így hát felé fordítottam a fejem. - Ha jobban tetszik így: ne alacsonyodj le hozzá. Megsimogatta az arcom. - Neked is meg van a saját fegyvered, amivel meg tudod magad védeni, azonban hinned kell magadban. Az ő értékrendje nem a tiéd (szerencsére), így az ő módszere sem az.
Újból maga elé nézett. Elgondolkodtam a szavain.
- Szeretlek - böktem ki.
Nem mosolyodott el. Rám sem nézett, úgy tűnt, feszültebb lett.
- Szeretném azt hinni - suttogta. - De néha engedsz csak közel magadhoz. Várok, mert türelmes vagyok. Egyet kérek csak - ekkor mélyen a szemembe nézett - Bízz meg bennem annyira, hogy ne akarj erősnek látszani, amikor lerí rólad, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhatsz. Eddig sem bántottalak, amikor szomorú, bizonytalan vagy félénk voltál - elmosolyodott. - És hidd el, nincs mindig erőm ahhoz, hogy kihúzzam belőled, mi a baj.
Adott egy puszit a homlokomra.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ellenfél ennyire közel tud hozni minket - jegyeztem meg. - Lám, mindenki jó valamire, mindenkinek lehet hasznát venni, még ha nem is látjuk rögtön.
Így hát fegyverszünetet kötöttünk, legalábbis egy időre.
Utolsó kommentek