- Ne mondj semmit! - figyelmeztettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Lehuppantam a fotelba. Ez a nap nem volt valami nagyszerű. Nyűgös voltam, fáradt, de még sok dolgot kellett elintéznem. Odajött hozzám, leguggolt: a cipőfűzőmet kezdte kioldozni.
- Te mit csinálsz?! - förmedtem rá. Levette a cipőmet, a zoknimat. El akartam húzni a lábamat, sikertelen próbálkozás volt részemről. Elkezdte masszírozni a talpamat.
- Jaj, ne már! - tudtam, hogy neki sem volt könnyű napja, mégis ott gubbasztott előttem, és nyomkodta a lábamat, hogy jobban érezzem magam. Rossz érzés volt tudni, hogy ő mindig ott van, amikor szükségem van rá, és bármit megtenne értem. Én meg még azt sem kérdezem meg tőle, hogy milyen volt a napja. Egy pillanattal később már mellette térdepeltem, és megsimogattam az arcát.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - válaszolta.
- De hogy tudsz elviselni? Állandóan csak harcolok veled, meg sírdogálok, meg nyűgös vagyok - kérdőn néztem rá, s önmarcangolás volt a bensőmben.
- Szeretlek. Tudom, mikor mit gondolsz és miért, tudom, hogy mikor hogyan érzel - kis szünetet tartott, majd aztán olyat mondott, ami miatt elhúzódtam tőle. - Azért születtem, hogy vigyázzak rád, hogy mindig melletted legyek, amikor szükséged van rám.
- De rám nem kell vigyázni! - feleltem megbántva. - Én egyedül is erős vagyok.
- Nem mondtam, hogy nem vagy erős - tiltakozott. - Ez egy olyan dolog, amit képtelen vagyok megmagyarázni. Szeretlek, és kész. Szeretlek, ha nyűgös vagy, ha boldog, amikor nevetsz, amikor sírsz - magához húzott és átölelt.
- Emlékszel, amikor még azt sem tudtam, hogy létezem? Azután meg mindig elkerültél, és utáltál. Most meg nézd meg: már a karomban tarthatlak néha.
- De neked az miért jó? Miért nem mást ölelsz meg? Miért pont én?
Nem válaszolt. Jobban belegondolva hülye kérdés volt: így adódott és kész. Nem szabad az ilyesmit firtatni.
- Nem érzed úgy, hogy kihasznállak? - tudakoltam.
- Kértél te tőlem valaha is valamit? - kérdezett vissza.
- De te mindig segítesz... És én alig tudok rólad valamit.
- Mindennek eljön az ideje - suttogta. - Először az a célom, hogy teljesen megbízzunk egymásban. Hogy rájöjj arra, hogy igenis tűzbe tenném a kezem érted. S várom azt a percet, amikor te is így állsz ehhez...
- Nagyszerű - feleltem kiábrándulva.
- Milyennek tartod magad? - tudakolta. Hogy tartozik ez ide? - gondoltam, de azért válaszoltam.
- Szeszélyesnek. Nagyon könnyen fel tudom húzni magam az emberek idiótaságain. (meg a sajátjaimon természetesen.) Könnyen tudok lelkesedni, de hamar beleunok.
- És én milyen vagyok?
(Mivel láttam, rajta, hogy van valami célja a kérdéseivel, őszintén feleltem. Ha csak dicsőíteni akarta volna magát, tutira a negatív tulajdonságait emeltem volna ki.)
- Tárgyilagos, érzelemmentes, nyugodt, kitartó, akinek nagyon jó a logikája.
- Tehát teljesen eltérőek a megnyilvánulásaink. Én racionális vagyok, téged pedig az érzelmeid irányítanak. Egy baj van csak: nem tudunk létezni a másik nélkül. Életképtelenek vagyunk. Szükségünk van egymásra. Mire jó, ha elérem a célomat, de nem tudok barátokat szerezni, és nincs kivel megosztanom az életemet? Számodra meg mi értelme lenne annak, hogy nem tudod megvalósítani önmagad, mert az érzelmeid kicsinyes játékának rabja vagy?
- Lehet, hogy igazad van. De ezen még át kell rágnom magam.
- Pihenj egy kicsit, látom, hogy fáradt vagy. Majd felébresztelek, mert tudom, hogy sok dolgod van még. Hidd el, utána annyira fitt leszel, hogy mindenre lesz időd.
Szót fogadtam neki. Aznap este sikerült mindent elintéznem.
Utolsó kommentek