Eszmék, ideák.. Mindig voltak, vannak és lesznek. Amit a társadalom elfogadhatónak tart: szeretet, becsületesség, pontosság, megbízhatóság; és még hosszú listát lehetne erről írni. Az ember megpróbálja magát ehhez formálni, sőt a gyerekeit, a szomszédját, a testvérét is ezzel a mércével méri. De vajon jól jár-e az egyén, ha minden íratlan szabályt megpróbál betartani? Amikor legszívesebben üvöltene, szétverné a berendezést, a falhoz vágná a tükröt, vagy kimenne arról az unalmas óráról, aminek semmi értelme, és mégis csak ül tovább a széken komoly arccal mert tudja, hogy bűnös, gonosz gondolatok fordulnak meg a fejében, amiket tilos megtennie, és nem is szokás ilyen dolgokat művelni. Aztán amikor elmúlik a frusztráció, megállapítja, hogy vele minden rendben és türelmes, kitartó ember. Ilyenkor kinek hazudunk? Minek a bűntudat, a szégyen olyan dolgok miatt, amikről nem tehetünk? Hányszor hallottunk már olyat:
"szégyellem, hogy kövér/ piszkafa vagyok" Szégyellem, hogy vastag a lábam" vagy szégyellem, hogy ilyen vagy olyan tulajdonságokkal bírok. Miért bántjuk magunkat?
Az elfojtásnak nincs semmi értelme, előbb-utóbb a felszínre tör. Első lépésnek nem lenne jó elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk valójában, nem pedig amilyeneknek lennünk "kellene"?
Miért bántjuk magunkat? Nincs más dolgunk? És ha ezt tesszük, csodálkozunk, hogy nem vagyunk boldogok?
És ott vannak azok az emberek, akik mindent mindig mindenkinél jobban tudnak. Kritizálnak másokat. Ettől boldogabb az életük, hogy "elméletben" az adott szituációban jobban reagáltak volna, mint a munkatársuk? Vagy saját kudarcaikat próbálják kisebbíteni azzal, hogy mások dolgain csámcsognak?
Mindenki teremt magának egy világot. Valaki egy csodaszép életet élnek meg, mások a pokolban gondolják magukat. Felfogás kérdése. És nem a környezettől függ. (Hallottam egy történetet, de nem tudom, hogy ki a valódi szerzője. Egy öregember halála előtt meg akarta tudni, hogy milyen a pokol és a mennyország. Elaludt. Álmában egy nagy kapu előtt találta magát, ami mögül síkítások, fájdalmas nyögések hallatszódtak. Belépett, és látott egy hatalmas fazekat, amihez emberek voltak odaláncolva. Az emberek kaptak egy hosszú kanalat, amivel ehettek a forró levesből, de a kanál túl hosszú volt, így mikor a szájukhoz akarták emelni az evőeszközt, minduntalan leforrázták magukat. Ez a pokol - gondolta az öregember és felébredt. Újra elaludt, és egy ugyanolyan kapu előtt találta magát. Benézett és látott egy fazekat, ami körül emberek voltak. De ők nem visítoztak és nem kiabáltak, hanem boldogan ettek a levesből. Ugyanis ők rájöttek arra, hogy a kanál hosszú ahhoz, hogy saját magukat etessék vele, viszont a szomszédjuk szájához oda tudták tenni a kanalat. Ez volt a mennyország. Az öregember rájött arra, hogy nem a környezettől függ, hogy pokolban élünk-e vagy a mennyországban, hanem a hozzáállásban.)
Viszont az általunk teremtett valóságnak valamennyire hitelesnek kell lennie. Saját példa. Sokáig hittem valamiben, ami nem volt feltétlenül hiteles. Elkalandoztam.
Tehát, rájöttem, hogy semmi sem az, aminek látszik, senki és semmi nem az, aminek mondja magát. És ha ez így van, akkor miért ne magunkhoz legyünk hűek?
Légy hű önmagadhoz. Ne eszméknek és ne a társadalomnak. Mostantól ezt vallom.
Utolsó kommentek