Valakik szerint a világ úgy működik, hogy amit adunk, azt vissza is fogjuk kapni. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Általában a viszonzást attól várjuk, akit boldoggá tettünk, akinek odaajándékoztunk egy tollat, vagy akivel kedvesek voltunk. Azonban nem biztos, hogy az a személy fogja azt "meghálálni". Hanem egy másik. Lehet, hogy nem íróeszközt kapunk, hanem egy zoknit, egy szerelmes levelet egy idegentől, esetleg egy kék körömlakkot, amit mi nem tudunk valamilyen oknál fogva viszonozni.
Kedden bementem egy hivatalos helyre, ahol egy hölgy az örökké valóságig intézte az ügyemet. Nem szerencsétlenkedett, nem húzta az időt: egyszerűen tényleg annyira sok volt a papírmunka. Az ott dolgozó nő készségesen felelt a felmerült kérdéseimre, és tényleg lelkiismeretesen végezte a monoton munkát. Közben pedig kedves volt, türelmes, holott én a helyében halálra untam volna magam, és ez meg is látszott volna a viselkedésemen. De rajta nem. Egész végig lelkesnek mutatkozott, mosolygott, segítőkész volt. Annyira jól esett, azonban csak megköszönni tudtam, hogy ennyire aranyosan viselkedett. Ha már így alakult, én is boldoggá akartam tenni egy embert. A választásom egy fél láb nélküli kerekes székes kéregetőre esett. Nem szoktam adakozni. Nem tudom, miért. Lehet, hogy ez egy berögzült rossz szokás.
(Úgyis alkoholra költi a pénzt! Úgyis elszórja! Úgyis ...- hallom a fülemben az ellentábor mondatait. Végül is, ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Azon a pénzen, amit "elajándékoztam" lehet, hogy csokit vettem volna. Az mennyivel jobb?)
Amikor megláttam őt, előkészítettem a kezembe a fémpénzérméket. Odagurult hozzám. (Többször előfordult, de eddig nem adtam.) Beletettem a tenyerébe az aprót. Meglepődött. Kicsit zavarban voltam, és visszaindultam a koliba.
- Az isten hálálja meg! - kiáltott utánam.
Nem mondtam neki, hogy már ezt megtette a kedves hölgy személyében.
Utolsó kommentek