Hajnali fél 4. Felébredtem. Már egy ideje ébren vagyok, gondolkozom. Nem tudok aludni. Folyton egy könyv története jár a fejemben. (Daniel Keyes: Virágot Algernonnak)

Egy 32 éves szellemi fogyatékos emberről szól, akit egy műtét során megokosítottak. Az ő gondolatait írja le naplószerű formában.

Gyerekként is sokat bántották őt. Legjobban az anyukája. Nem tudta elfogadni a fiát. Mert nem olyan volt, mint a többi gyerek. Ezért sokszor megverte és megalázta. Miután született egy egészséges kislánya is, Charliera rá sem nézett: tehernek érezte. Szégyellte. A kisfiú tudta, hogy bánatot okoz az anyukájának, mert nem okos. Emiatt mindig az akart lenni. Az édesanyja végül elüldözte a fiút otthonról: az apjának ultimátumot adott, hogy vigye el a gyereket, különben megöli.

Hogy tehetett ilyet az anya? Biztos fájt neki, hogy fia más, mint a többiek, de attól ugyanúgy ember. Lehet, hogy nem tudott megtanulni sok dolgot, többek között írni és olvasni sem, azonban voltak érzései. Miért kellett bántania? Legszívesebben jól megráznám a vállát, hogy ne csak magával törődjön, sajnáltatva magát, hogy fogyatékos fia van. Megpróbálnám megmagyarázni, hogy Charlie is érző lény, és szeretnie és elfogadnia kellene. De úgysem értené meg. Pedig mennyire vágyott a kisfiú arra, hogy az anyukája ölbe vegye, szerettel beszéljen hozzá, hogy megdicsérje valamiért... Soha nem kapta meg.

Egy rokonhoz került, aki egy pékségben szerzett neki munkát: wc-t pucolt és takarított. Az emberek kinevették, és gonosz tréfákat űztek vele. De Charlie mindig velük nevetett: azt gondolta, hogy vele nevetnek. Nem pedig rajta.

Mindig okos akart lenni, hogy tudjon emberekkel fontos dolgokról beszélgetni, hogy sok barátja legyen, hogy szeressék és elfogadják. Beiratkozott egy iskolába, ahol hozzá hasonlók jártak. Megtanult írni és olvasni közel 30 évesen. Mert okos akart lenni.

Kísérletet végeztek rajta egyetemi kutatók: operáció segítségével megnövelték észbeli képességeit. Az intelligenciája folyamatosan nőtt. Rájött arra, hogy az emberek kinevetik. Lángész lett belőle: rengeteget olvasott és több, mint 10 nyelvet tanult meg. Okosabb volt, mint az egyetemi professzorok.

Azt gondolta, ha okos lesz, akkor szeretni fogják. Ehhez képest szóba sem álltak vele, mert az emberek butának érezték magukat mellette. Érzelmileg nem tudott olyan gyorsan fejlődni, mint ahogy az IQ-ja nőtt. Kutatásokat végzett a saját kísérlete körül, rájött, hogy amilyen gyorsan okosodott meg, olyan gyorsan fog visszaesni a fejlődésben.

Figyelte magát. Borzasztó olyan dolgot megtudni, ami bekövetkezik, de amit nem akarunk.  Te mit szólnál, ha azt mondanák neked, hogy nemsokára nem fogsz tudni gondolkodni?

Charlie tudta, hogy mi a sorsa. Kezdetben apró dolgokat felejtett el, majd a saját tudományos írásait sem tudta megérteni.

Naplót vezetett. Tanúja lehetünk, hogyan hullik darabokra az élete. Fél év a történet cselekménye...

Újból "buta" ember lett. De most már tudja, hogy az emeberek ki fogják nevetni. Észrevette és fájt neki. Érzelmileg ugyanaz az ember maradt: egy jólelkű, jószándékú fiú. De a tudása bűn: tudja, hogy lenézik és szórakoznak rajta.

Nem akarta, hogy az ismerősei lássák, ahogyan folyamatosan leépül, és emiatt szenvedjenek. Inkább egy intézetbe ment, ahol az "olyanokat" gondozták, mint amilyen ő.

A könyv Charlie naplója. Az író tökéletesen érzékelteti, hogy mennyit fejlődött a fiú: az eleje tele van helyesírási hibákkal. Később már írásjelek is kerülnek bele, majd olyan szavak, amelyeket csak "okos" emberek használnak. A leépülés a legrosszabb: nemcsak az olvasott dolgokat, érzéseket átélni, hanem ahogyan a helyesírással is érzékelteti az író, hogy visszaesett...

Nagyon jó a lélekelemzés is benne. Életszerű. A könyv olvasása alatt is sokszor könnybelábadt a szemem, de a végén már sírtam. Most, hajnali negyed ötkor is sírdogálok. Megrázott a történet.

Legszívesebben dőlnének a szavak belőlem, a cselekményről, az érzésekről egész és fél mondatokban. Rettenetesen jó könyv. Bár most szenvedek tőle, gondolkoznom kell rajta. Nem tudok aludni.

Aki teheti, az olvassa el, a felnőtteknek ajánlom. Köszönöm a könyv kölcsönadójának, a leendő kriminálpszichológusnak, hogy megismertetett ezzel a történettel.

(Ezt még hétfőn írtam, azóta már jobban alszom.)