Nem értem a világot. Ő sem ért engem. De ez jól van így?

Ma reggel is felkeltem. Az egyik szobatársam csak integet. Miért nem mondja, hogy jó reggelt? Mindenesetre én jó hangosan kiáltottam oda neki. Egyébként ő egy furcsa szerzet. Ha bent van a szobában folyton tanul vagy olvas. Nem tudom, hogy képes mindig csak ezt csinálni? Szerintem okosnak képzeli magát. Osztályelső lett. Múltkor nem mentem suliba, mert dogát kellett volna írnom. Féltem, ha elmondom neki az igazat, akkor beárul, vagy csúnyán néz rám. Azt hazudtam, hogy beteg vagyok. Neki nem volt első órája. Kérdezte, hogy készítsen-e nekem teát. (Azt füllentettem, hogy nagyon fáj a torkom.) Mekkora idióta! De az a lényeg, hogy bevette.

Sokan kérdezik, hogy miért vagyok a barátommal. Múltkor összevesztünk a koliban, ordibált velem, mint egy kutyával, meg felkent a falra. (Egyszer egy ollóval is megtámadott, de ez már egy másik történet.) Mindig azt felelem erre a kérdésre, hogy eddigi barátaim közül ő adott meg nekem a legtöbbet. Amikor nem veszekszik, akkor alapjában véve rendes srác. Tényleg, higgyétek el! Annyi mindent tett értem. Nem hagyhatom el ilyen kis hülyeségek miatt. Egyáltalán nem félek, hogy nem lenne más, aki szeretne... Csak... Nem ez a lényeg. Szeret engem. És ezért féltékeny halálosan. Amikor bulizunk, mindig ad pénzt. Elég rendes, nem?

A többiek azt sem nézik jó szemmel, amikor azt mondja nekem:

- Vasárnapra moss ki és vasalj ki!

- Csinálj kaját!

Úgy érzik, hogy parancsolgat nekem. Pedig nem. Csak úgy tűnik. És én őt szeretem, és ő is szeret engem. Szüksége van rám. Soha nem fogom elhagyni. Nyáron össze akarunk költözni.

Mindegy. Csak azt akartam, hogy tudja meg mindenki, hogy igenis az én barátom a legkedvesebb, legaranyosabb ember a világon!

(Nem, ezt nem bizonygatom, mert ha azt tenném, akkor nem is így lenne, ahogy leírtam.)