Nem tudom, ki hogy van vele. Én nagyon utálom, amikor hülyének érzem magam a többiek között. Ha az ember csak olyan emberekkel van körülvéve, akik egyáltalán nem látják benne az értéket, hajlamos azt hinni, hogy vele van a baj. Erre a megoldási képlet egyszerű: olyan személyeket kell találni, akik hasonlóan gondolkodnak az élet dolgairól, hasonlóan éreznek vagy hasonló a céljuk. Amíg nincs meg az a hely, ahol biztonságban éreznénk magunkat, magányosak vagyunk. Legalábbis én néha így érzem magam.
Volt egy időszak az életemben, amikor meg voltam győződve arról, hogy rossz az életfelfogásom, s kételkedtem az eszméimben, mert senkit nem találtam, aki ugyanazokat az elveket vallotta volna. Ettől függetlenül megpróbáltam ragaszkodni "letűnt" gondolkodásmódomhoz. Mégis sokszor azt tettem, amit a másik velem. Ha kritizáltak, visszakritizáltam (vagy hagytam magam), ha aljasságot tettek, aljassággal válaszoltam (vagy sírtam). Lealacsonyodtam az ő világukhoz. Ami persze nem rossz, csak más, mint az enyém.
Nehéz elhitetni magaddal, hogy "jó" vagy, ha senki nem veszi észre, senki nem méltatja, senki nem ért meg, senki nincs, akivel megoszthatod a gondolataidat. Ebben a pillanatban magányosnak érzem magam. Tudom, hogy nemsokára elmúlik az érzés, de legbelül egy vékonyka hang fogja kérdezni, hogy miért vagyok egyedül, miért nincs legalább 1 párja lelkemnek? És én azt mondom neki, hogy még nem jött el az ideje. Holott egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valaha is fogok olyan embert/embereket találni.
Azért ennek is meg van a szépsége: megtanulok megállni a saját lábamon. A lelkem meg hozzászokik ehhez előbb-utóbb. (Bár, ha 19 évig nem tudott, nem tudom, fog-e valaha.)
Az is igaz, hogy olykor szükségem van az egyedüllétre, és kivonom magam a "forgalomból": nem kellenek emberek, és senkit nem tűrök meg magam mellett. Ki az, aki megérti mindezeket? Ki az, és hol van, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, akinek ezek a dolgok járnak a fejében?
Utolsó kommentek