Délután volt. Kicsit esett az eső. De mi úriasan kocsiba szálltunk, és kitettük a megbeszélt helyen a személyt. 30 percünk volt, hogy elintézzük azt, amit órákig is el lehetett volna húzni.
A boltban jól megnéztük a kínálatot, majd leemeltük az üvegeket egymás után. Aki közel volt hozzánk, halhatta az üvegek egymáshoz koccanását, mintha csak egy kocsma mellett haladt volna el. Fizettünk.
Beültünk az autóba. A söfőr és én cinkosan egymásra mosolyogtunk. Körülnéztünk. Nem járt arra senki, vagy egyszerűen nem figyeltek. Felbontottuk az üvegeket, jól meghúztuk. Majd felbontottam a csomagot is. Katarzis, emlékek, víz, gyerekkor...
Visszamentünk a személyhez, hogy hazaszállítsuk. Megtalálta az üvegeket.
- Ez?! - kérdezte tőlünk. Mi csak nevettünk. - Kinek kell ez? - tudakolta.
- Szeretem - Mondta a sofőr. De a személy egyre csak engem nézett. Vigyorogtam.
- Szeretjük és kész...
Sikerült meggyőznünk őt. Elfogadta. Végül is mindenki szerethet furcsa dolgokat. Valaki 30 éves korában legózik, más versenyautózik. Mi pedig bébiételt, Kubut és Dunakavicsot fogyasztunk.