.jpg)
Most egy padon ülök, és belátom egész Salgótarjánt. Ide egy hosszú és meredek lépcsősor vezetett, amit sárgalevelű fák vettek körül. A hosszú utat elvontan is értelmezhetem: 19 év kellett ahhoz, hogy ide eljussak, és hogy csodálhassam a szép kilátást.
19 év és nem a hegytetőn vagyok. De tovább menni nem merek. Még a múltkor megígértem magamnak, hogy nem teszem be a lábam mégegyszer egy elhagyatott erdőbe vagy csapásra. Csak ha elkísér valaki vagy ha meg tudom magam védeni. Egy hete történhetett, hogy kikapcsolódásra vágytam, és sétálni indultam az erdőbe. Sok-sok elágazás volt, rengeteg csapás, és én a megérzéseim után mentem. Barangolás közben zenét hallgattam. Eszembe jutott egy film, a Cujo, ami egy megvadult kutyáról szólt. Itt nem fogok ilyennel találkozni! Mosolyogtam magamon és elhessegettem a gondolatot.
Kis sétálás után egy fekete foltra lettem figyelmes, ami 10-15 méterre lehetett tőlem. Egy kutya volt az. Nem mozdult, figyelt. Megdöbbentem. Szemeztünk egymással. A szívem a torkomban dobogott. Lassan hátrálni kezdtem. Tudtam, hogy futni nem szabad, sőt azt is tudtam, hogy itt az erdőben kevés olyan fa van - ha van egyáltalán - amelyikre fel tudok mászni. Szerencsére a Mindenható úgy tervezte az erdőt, hogy pár méteren belül találjak egy olyan fát, amit képes vagyok megmászni. Annyira gyors voltam, mint egy leopárd, aki a zsákmány után veti magát, de annyira féltem, mint a kiszemelt áldozat. Láttam, hogy a furcsa eb még mozdulatlanul állt, majd egy idő után eltűnt. Féltem. 20 percen keresztül kapaszkodtam a fán. Nem volt nálam a telefonom. De ha lett volna, mit mondok? Szia, itt ragadtam egy fán, mert láttam egy kutyát, ami már nincs is itt.. tehát 20 percen keresztül erőt gyűjtöttem és lemásztam. Meg voltam róla győződve, hogy a kutya csalafinta és valahogy a hátam mögé fog kerülni. Kiiszkoltam az erdőből. Akkor fogadtam meg, hogy nem megyek egyedül. Vagy ha igen, meg fogom tudni magam védeni. Vagy ha viszek magammal kutyakaját...
19 év és nem a hegytetőn vagyok. De tovább menni nem merek. Még a múltkor megígértem magamnak, hogy nem teszem be a lábam mégegyszer egy elhagyatott erdőbe vagy csapásra. Csak ha elkísér valaki vagy ha meg tudom magam védeni. Egy hete történhetett, hogy kikapcsolódásra vágytam, és sétálni indultam az erdőbe. Sok-sok elágazás volt, rengeteg csapás, és én a megérzéseim után mentem. Barangolás közben zenét hallgattam. Eszembe jutott egy film, a Cujo, ami egy megvadult kutyáról szólt. Itt nem fogok ilyennel találkozni! Mosolyogtam magamon és elhessegettem a gondolatot.
Kis sétálás után egy fekete foltra lettem figyelmes, ami 10-15 méterre lehetett tőlem. Egy kutya volt az. Nem mozdult, figyelt. Megdöbbentem. Szemeztünk egymással. A szívem a torkomban dobogott. Lassan hátrálni kezdtem. Tudtam, hogy futni nem szabad, sőt azt is tudtam, hogy itt az erdőben kevés olyan fa van - ha van egyáltalán - amelyikre fel tudok mászni. Szerencsére a Mindenható úgy tervezte az erdőt, hogy pár méteren belül találjak egy olyan fát, amit képes vagyok megmászni. Annyira gyors voltam, mint egy leopárd, aki a zsákmány után veti magát, de annyira féltem, mint a kiszemelt áldozat. Láttam, hogy a furcsa eb még mozdulatlanul állt, majd egy idő után eltűnt. Féltem. 20 percen keresztül kapaszkodtam a fán. Nem volt nálam a telefonom. De ha lett volna, mit mondok? Szia, itt ragadtam egy fán, mert láttam egy kutyát, ami már nincs is itt.. tehát 20 percen keresztül erőt gyűjtöttem és lemásztam. Meg voltam róla győződve, hogy a kutya csalafinta és valahogy a hátam mögé fog kerülni. Kiiszkoltam az erdőből. Akkor fogadtam meg, hogy nem megyek egyedül. Vagy ha igen, meg fogom tudni magam védeni. Vagy ha viszek magammal kutyakaját...
Utolsó kommentek