Délután szörnyen éreztem magam: nem találtam a helyem. Semmihez nem volt kedvem. Utálom ezt a hangulatot. Próbáltam részt venni az életben, de mintha egy nagy kőfal állt volna elém: nem tudtam átérezni semmit. Tompa voltam.
Kistesómmal mégis kimentem szánkózni, meg a közeli dombon csúszkálni. Aztán megígértette velem, hogy játszom vele bent is valamit. Hajlamos lettem volna elfelejteni, de ő nem hagyta: tévénézés közben beállított egy halom társasjátékkal. Így hát sakkoztam, és malmoztam... Előtte persze gesztenyepürét reszeltem. Természetesen ő segített. Szinte egész délután a nyakamon lógott, mint egy kis pióca. Sajnos, nem tudtam ennek örülni, úgyhogy este már a depresszióm kellős közepén jártam: egyedül akartam lenni, és gondolkozni akartam. De ez a levakarhatatlan kis manó nem hagyott. Sőt, még öt percig képes volt hallgatni a Pokolgép együttest, bár megjegyezte, hogy fel sem tudja fogni, hogy mi benne a jó. Majd orvul rám ugrott.
- Egyedül akarok lenni! Hagyj már békén!
- De Lonci...- könyörgött.
- Mondtam, egyedül akarok lenni!!!
- Nézzünk valami mesét!
- Egyedül akarok lenni!! - ekkor már nagyon mérges voltam. Tudta, hogy ha így folytatja, előbb utóbb engedek neki. Gonosz kőszívem van, de egy gyerekkel nem bírok el.
- Szörnyű vagy - mondtam kicsit bosszankodva keresve neki egy mesét.
- Te meg katasztrófa - vágott vissza.
És igaza volt. De felvidított.
Végül is egy filmet választott ki. Megnéztük. Utána még játszottunk kicsit, de én már tényleg mással akartam foglalkozni. De sehogy sem tudtam ezt vele megértetni. Idegesített.
- Holnap korán utazom vissza a koleszba - mondtam végül mérgesen.
- De miért?
- Mert nem hagysz békén!
Erre sírvafakadt. Elszégyelltem magam. Vígasztalni kezdtem. És idióta mondatokkal próbálkoztam.
-Viccnek szántam...
-Hát elég hülye poén volt - felelte.
Aztán sikerült megbékítenem.

Mindjárt éjfél. De ő éhes, és szendvicset szeretne készíteni. Velem. Nincs sok időm itt a gép előtt.