Sokszor megígérnek az emberek egymásnak ezt-azt. Sőt, maguknak is tesznek fogadalmakat. Én is sokszor ígértem már meg olyasmit, amit nem tartottam be. Gyengeség. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy meg fogom tenni az illetőnek, amit kért. De aztán...  Utána is csak ígéret maradt.
Találkoztam egy lánnyal, aki az ígéretet szent dolognak tartotta. Ha ő megfogadott valamit, azt meg is csinálta. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek ha mondtak valamit, szentírásnak vette. Bár tudta azt is, hogy nem mindenki olyan, mint ő, emiatt nagyon rosszul esett neki bármilyen apróság, amit az illető nem tartott be. Holott megígérte.
Azóta én is próbálkozom azzal, hogy amit megígérek, azt be is tartom. Úgy gondolom, hogy jó úton járok e fogadalom megvalósításához.
Azonban eddig csak tettekről írtam:
- Megígérem, hogy holnap felhívlak.
- Megígérem, hogy rendet teszek a polcon.
- Megígérem, hogy veszek neked kiflit.

De mi a helyzet az érzelmekkel?
- Csak téged foglak szeretni egész hátralévő életemben.
- Mindig szeretni foglak.
- Sose hagylak cserben.
- Sosem felejtelek el, mindig szakítok rád időt...
- Sosem csaplak be.
Nos. Az én tapasztalatom, hogy minél többet hangoztatja ezt egy ember, annál kevésbé szavahihető. Talán nem a másikat, hanem saját magát akarja meggyőzni minden hasonló mondattal. Eddig elhittem ezeket a mondatokat, de most már tudom, hogy ezek csak a kimondott pillanatban érvényesek: abban a másodpercben tényleg el is hiszi az ember, amit sose/mindig/csak...

Megint kaptam egy ígéretet. De tudom, hogy az is csak akkor és ott volt örökérvényű. Nem haragszom, tudomásul veszem, hogy az élet az ilyen. Bármi is történjen, sosem áll meg. És mindig új kalandokat tartogat akkor, amikor nem is számít rá az ember.