Dühös voltam. Még a színház is elmaradt. Semmi nem tudta elvonni a figyelmem. Sétáltam, nem akartam még visszamenni a koliba. Gondolkodtam és őrjöngtem magamban. Idióta! Állat! Miért én? Legszívesebben a földhöz vágtam volna valamit. Mi jöhet még?
Kellett nekem erre gondolni: egy oszlopnak támaszkodva ott állt egy újabb probléma. Nem láthat így. Elsétálok felszegett fejjel mellette, és odavetek neki egy "csá"-t - gondoltam. De ő mosolygott. Nem szabad így meglátnia - viszhangzott a fejemben. A karját ölelésre tárta.
- Hagyj békén! - mondtam semleges hangon. Azonban ő közelített felém. Már csak pár méter választott el minket egymástól. Tudom, hogy ilyenkor hogyan viselkedik: amit a fejébe vesz, azt meg is teszi. Most nem volt kedvem hozzá. Nehéz eset. Nem akartam, hogy így lásson: dühösen, gyengén, védtelenül. Jobbnak láttam sarkon fordulni és elfutni. De csak pár lépésig jutottam: egy erős kéz megfogta a vállam, és ugyanezzel a mozdulattal maga felé fordított, és a karjába zárt.
- Hagyj békén! - kiáltottam, és belerúgtam. De ő mégjobban szorított magához.
- Szükséged van rám, azért vagyok itt - suttogta, és adott fejem búbjára egy puszit.
- Nincs szükségem senkire sem! - ordítottam, bár már nem hittem a saját szavaimban. Igen is akarom, hogy itt legyen! Akarom, hogy a karjába zárjon és vigyázzon rám. Elsírtam magam. Zokogni kezdtem. Ő csak simogatta a hátam, míg abba nem hagytam ezt a gyerekes viselkedést.
- Pedig tegnap elküldtelek - suttogtam bűntudatosan.
- Éreztem, hogy szükséged van rám. Hát itt vagyok.
- Köszönöm.
Sokáig hallgattunk. Leültünk egy padra. Fogta a kezem. Mindent elmeséltem neki.
- Gyengének tartasz? - kérdeztem.
Rám nézett, megrázta a fejét.
- Ha bármikor szükséged van rám, tudod, hogy ott leszek veled, bárhol is vagy.
- Tudom - lóbáltam megnyugodva a lábam a padon. - Nem akartam, hogy láss sírni - tettem hozzá.
- Miért?
- Mert akkor tudod, hogy valami bajom van. Hogy nem vagyok erős. Mert kioktatsz, hogy mit kellett volna csinálnom...
- Ilyen lennék? - kérdezte mosolyogva.
- Igen - duzzogtam. - Ezért nem szeretem, amikor így látsz...
- Tudod, hogy mindig kimondom a véleményemet.
- Te meg tudod, hogy csak azért sem úgy csinálom, ahogy te mondod.
- Szeretlek.
- A nehéz jellemedtől eltekintve, mindig nyugalom száll meg, amikor veled vagyok. És ami eltört, az összeforr; ami kusza, kiegyenesedik. Határtalan boldogságot érzek.
- Legközelebb még beszélgetünk - szólalt meg egy kis idő után. Huncutul megcsillant a szeme. - Meg vitatkozunk, hogy igazat adhass nekem.
Adott egy puszit a homlokomra és elsétált. Ottmaradtam a padon. Ha egyszer megérthetném őt! De vannak olyan dolgok, amiket jobb nem boncolgatni, mert akkor elvesztik a varázsukat. Ő pontosan ebbe a kategóriába tartozott.
Kellett nekem erre gondolni: egy oszlopnak támaszkodva ott állt egy újabb probléma. Nem láthat így. Elsétálok felszegett fejjel mellette, és odavetek neki egy "csá"-t - gondoltam. De ő mosolygott. Nem szabad így meglátnia - viszhangzott a fejemben. A karját ölelésre tárta.
- Hagyj békén! - mondtam semleges hangon. Azonban ő közelített felém. Már csak pár méter választott el minket egymástól. Tudom, hogy ilyenkor hogyan viselkedik: amit a fejébe vesz, azt meg is teszi. Most nem volt kedvem hozzá. Nehéz eset. Nem akartam, hogy így lásson: dühösen, gyengén, védtelenül. Jobbnak láttam sarkon fordulni és elfutni. De csak pár lépésig jutottam: egy erős kéz megfogta a vállam, és ugyanezzel a mozdulattal maga felé fordított, és a karjába zárt.
- Hagyj békén! - kiáltottam, és belerúgtam. De ő mégjobban szorított magához.
- Szükséged van rám, azért vagyok itt - suttogta, és adott fejem búbjára egy puszit.
- Nincs szükségem senkire sem! - ordítottam, bár már nem hittem a saját szavaimban. Igen is akarom, hogy itt legyen! Akarom, hogy a karjába zárjon és vigyázzon rám. Elsírtam magam. Zokogni kezdtem. Ő csak simogatta a hátam, míg abba nem hagytam ezt a gyerekes viselkedést.
- Pedig tegnap elküldtelek - suttogtam bűntudatosan.
- Éreztem, hogy szükséged van rám. Hát itt vagyok.
- Köszönöm.
Sokáig hallgattunk. Leültünk egy padra. Fogta a kezem. Mindent elmeséltem neki.
- Gyengének tartasz? - kérdeztem.
Rám nézett, megrázta a fejét.
- Ha bármikor szükséged van rám, tudod, hogy ott leszek veled, bárhol is vagy.
- Tudom - lóbáltam megnyugodva a lábam a padon. - Nem akartam, hogy láss sírni - tettem hozzá.
- Miért?
- Mert akkor tudod, hogy valami bajom van. Hogy nem vagyok erős. Mert kioktatsz, hogy mit kellett volna csinálnom...
- Ilyen lennék? - kérdezte mosolyogva.
- Igen - duzzogtam. - Ezért nem szeretem, amikor így látsz...
- Tudod, hogy mindig kimondom a véleményemet.
- Te meg tudod, hogy csak azért sem úgy csinálom, ahogy te mondod.
- Szeretlek.
- A nehéz jellemedtől eltekintve, mindig nyugalom száll meg, amikor veled vagyok. És ami eltört, az összeforr; ami kusza, kiegyenesedik. Határtalan boldogságot érzek.
- Legközelebb még beszélgetünk - szólalt meg egy kis idő után. Huncutul megcsillant a szeme. - Meg vitatkozunk, hogy igazat adhass nekem.
Adott egy puszit a homlokomra és elsétált. Ottmaradtam a padon. Ha egyszer megérthetném őt! De vannak olyan dolgok, amiket jobb nem boncolgatni, mert akkor elvesztik a varázsukat. Ő pontosan ebbe a kategóriába tartozott.
Utolsó kommentek