A család mottója: A gyerek nem megtérülő befektetés.

Története:

A házaspár boldogan élt, míg meg nem halt. Azonban nem mindig ilyen örömteljes a cselekmény vége. Ugyanis e két ember olykor létrehoz egy utódot is. Lehet, hogy külső kényszer hatására (pl. az összes házaspár ismerősnek van gyereke, és hogy ne legyen a családmodelljük ódivatú, reprodukálják magukat), de az is lehet, hogy "becsúszik".

A szülők nézik az új lényt, és megállapítják, hogy a divat egy hülye dolog. De mit tehetnek, a gyerek nem olyan, mint egy ruha, hogy bedobjuk a szekrény mélyébe, ha nem tetszik... Várjunk csak egy kicsit! Dehogynem! Bár nem a szekrénybe teszik be, mert ugye mit szólnának a szomszédok, hanem egy külön szobába. Sok gyereknek van különszobája. De mint a ruhával, vele sem törődnek. Beültetik a tévé elé, és vesznek neki számítógépet. Azonban, amikor még kicsi a gyermek, és fél a sötétben, még a villanyt is leoltják a szobájában, és röhögnek rajta.

Aztán ahogy egyre cseperedik, és idősebb lesz, különféle játékokat találnak ki a szülők saját maguk szórakoztatására. Ennek a játéknak a neve: hogyan tudjuk jobban megalázni a gyereket, hogyan tudjuk aláásni önbizalmát. (márha egyáltalán volt is neki valamikor) Aztán kisiskolás korában többszöri eltanácsolás után, amikor "magatartásbeli" problémákkal küszködik, megállapítjuk, hogy a sors megvert minket, szülőket, egy idióta utóddal. Természetesen ennek az oka kizárólag a gyerek, mert sosem viselkedett normálisan: amikor megszületett sírt, később leette magát, amikor tanult enni, és sosem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Ugyanis képzeletben már ő volt család tiszteletbeli tagja: amikor a 10. diplomáját veszi át, miközben egy általa létrehozott sikeres cég elnöke. Ehhez az álomhoz képest a gyerek sehol sincs. Minden az ő hibája, és nem a miénk, hogy sosem foglalkoztunk vele, hogy sosem öleltük át, sosem meséltünk neki mesét. Ugyan már! Milyen is lenne a világ, ha mindezeket meg kellene adni egy gyereknek? A pénzünkün él, és még babusgassuk is?! Nevetséges.

Mivel semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna, valami mást kellett kitalálni, hogy mégiscsak legyen értelme a létezésének. Ha a stresszes munkahelyünkről hazamegyünk idegesen, akkor le lehet vezetni a feszültséget rajta. Milyen jó ötlet! Ezért alakult ki a "hogyan rúgjunk bele jobban?" nevű játék. Persze, ahol csak tudjuk, megsértjük, mert olyan mulatságos, ahogy elsírja magát, amikor az ostoba rajzait kinevetjük, és a szeme láttára széttépjük, miközben azt ecseteljük neki, hogy ő még rajzolni sem tud 3 évesen, és semmit nem lehet kinézni a rajzaiból...

Amikor kamasz, akkor lehet igazán bántani. Ha vékony, azért, ha kövér azért. Ha pattanásos, azért, ha nincs barátnője, azért. Ha van, akkor meg miért nem a tanulással foglalkozik. Ja, és a hobbija... Természetesen valami élettelen tárgyért rajong: motor, autó... Ami soha nem bántotta őt, nem úgy mint az emberek.

Megveszünk neki mindent: a legdrágább számítógépet, tv-t, hifiberendezést. Boldognak kellene lennie. Mégsem az. Ingyenélő kis dög. Elhitetjük vele, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek vagyunk elviselni őt, de még nekünk sem okoz túl nagy örömöt, mégha csak látni is kell őt... Megalázzuk, kinevetjük, bántjuk, hibáztatjuk. Végül is, ő nem megtérülő befektetés, hát legyen csöndben.

Jó munkát végeztünk: nincs önbizalma, nem mer semmit megtenni, és örökre itt marad velünk. Öreg korunkra pedig lesz egy lábtörlőnk...

Az ideális robot család történetét olvashatták.