Gondolatok, érzések

Minden pár héttel ezelőtt kezdődött: anya azt mondta, híztam. Én csak legyintettem. Kit érdekel? Sosem törődtem a súlyommal. Akkor azonban titokban megmértem magam. Majdnem leestem a mérlegről. Jó ég! Hova lett a bűvös 55 kg? Valószínűleg a karácsony szentségtelenítette meg.

Kb. két napja döntöttem el, felveszem a harcot a kilók ellen. Most éhes vagyok, de megfogadtam, hogy a legutolsó finom falatokat nem nyelem le, mert elvileg a telítettség érzése 20 perccel az étkezés után jelentkezik. Eltelt fél óra. És én még mindig éhes vagyok! Ezzel is kísérleteznem kell még... Nem akarok éhen halni.

Most csak a finom ebédre tudok gondolni. Töltött zsömle. Jól hangzik. De remélem, nem hússal van töltve! Lehet, hogy addigra már mindegy lesz nekem. És mindent megeszek. (az eszik igének nincs olyan alakja, hogy eszek, de szerintem ebben a mondatban hülyén venné ki magát, ha az eszem alakot írnám oda. Fura nyelvészek...)

Ebéd, ebéd, ebéd...

 

- Birka vagy.

- Tudom.

- Egy gyáva birka.

- Jól van na! Nem tudnál már békén hagyni?!

- Az igazság fáj...

- Legszívesebben neked esnék!

- Csak rajta. Úgyis neked esik bajod...

- Igazad van mindenben.

- Tudod mit kell tenned, hogy ez legközelebb ne forduljon elő.

- Igen, de félek. Hogy nem vagyok elég erős.

- Amikor azt hitted, hogy többedmagaddal nem vagy erőtlen, akkor derült ki, hogy ez nem állja meg a helyét. Tehát a fordítottja igaz: egyedül vagy a legerősebb.

- Ugyan miért?

- Mert akkor nem kell csalódnod. És ecsetelhetném tovább az előnyöket. Csak egy kis mosoly kell, egy kis beszéd. Ha nem engedsz be senkit a lelkedbe, nem fogják tudni bántani.

- Magányos leszek. Én ezt nem akarom!

- Akkor válassz: bántás vagy magány? Eddig mindig az elsőt választottad. Miért nem próbálod ki a másikat?

- De én nem akarom...

- Tedd, ahogy jónak látod. Figyellek.

 

Most nem okoskodás következik. Gondoltam, ezzel is színesítem az oldalt, hogy nem mindig ugyanazokat a dolgokat ismételgetem, nem ostorozom mindig a társadalmat és az embereket.

Tegnap vásárló körútra indultunk ketten. Tölthetős elemet nem kaptam, illetve egy helyen volt, de horribilis összegért akarták nekem eladni. Sebaj, gondoltam. Mp3-ba kellett volna, azonban este úgyis hallgatunk mi elég zenét. Bevásároltunk a hétvégére: kenyér, konzervek és minden egyéb, ami jó, belekerült a kosárba. Alig bírtuk felvinni a koliba. "Illegális" cuccot is szállítottunk, így mikor a portához értünk, szélesen vigyorogtunk zavarunkban. Mielőtt elkezdtük volna a bulit, az egyik lány kijelentette, hogy nem marad velünk. (A barátjával ment szórakozni.) 

Mostunk igazi mosógéppel. (A nem igazi a mi emeletünkön található, és extra régi típusú.)

Kisegér feldíszítette a szobát szilveszterről maradt díszekkel. Pót szilvesztert tartottunk. :-) Beültünk a tanuló szobába és néztük az egyik zenecsatornát. Néha a zenéket megszakították, és egy komcsi meginterjúolta a buliban lévőket. A fiatalok nagyon furcsán néztek ki. És mindegyik ugyanazt modta: "Tök jó a buli, aki kihagyta sajnálhatja." Változatos beszédeket halhattunk tehát bulizós emberektől. Persze ezen csak nevettünk.

Aztán elkezdtünk nézni egy 18-as karikájú filmet. A srác kente a kenyeret vajjal. Mutatták a kést: véres volt. Rögtön el is kapcsoltuk. Majd egy dokumentumfilm következett, amin majdnem bealudtam. Nem voltunk fent olyan sokáig, míg gondoltam előtte. Nyugovóra tértünk, de még beszélgettünk a jósokról, a fősuliról, a jövőről, a döntésekről... Aztán álomba szenderültünk.

Reggel pedig korán keltem, és bejöttem a könyvtárba. Meg kell néznem egy könyvet, bent van-e.

:-)

Nem megyek haza. Két hétig nem fogtok látni. Eszembe jutott, hogy ez a hónap a farsangjáról híres. Vajon ti mikor tartjátok? Vagy már le is zajlott? Ha igen, készültek fényképek? Milyen lett a ruha?

Majd jövőhéten találkozunk. Remélem. Mindenkivel összehoz a sors: család, barátok. Majd játszok veletek, aki azt szeretné (ez a két kis manónak szól otthon), a többiekkel meg beszélgetek (ez meg mindenki másra vonatkozik), segítek, és elűzöm az unalmat, az egyhangúságot... Ha visszamegyek szülővárosomba, felfordítok mindent. Vagy a szobámban kuksolok, és nézek ki a fejemből. :-) 

Ma este buli lesz a koliban. Mi szervezzük. Csak páran maradunk bent. (hihihi)

Minden jót mindenkinek!

Hajnali fél 4. Felébredtem. Már egy ideje ébren vagyok, gondolkozom. Nem tudok aludni. Folyton egy könyv története jár a fejemben. (Daniel Keyes: Virágot Algernonnak)

Egy 32 éves szellemi fogyatékos emberről szól, akit egy műtét során megokosítottak. Az ő gondolatait írja le naplószerű formában.

Gyerekként is sokat bántották őt. Legjobban az anyukája. Nem tudta elfogadni a fiát. Mert nem olyan volt, mint a többi gyerek. Ezért sokszor megverte és megalázta. Miután született egy egészséges kislánya is, Charliera rá sem nézett: tehernek érezte. Szégyellte. A kisfiú tudta, hogy bánatot okoz az anyukájának, mert nem okos. Emiatt mindig az akart lenni. Az édesanyja végül elüldözte a fiút otthonról: az apjának ultimátumot adott, hogy vigye el a gyereket, különben megöli.

Hogy tehetett ilyet az anya? Biztos fájt neki, hogy fia más, mint a többiek, de attól ugyanúgy ember. Lehet, hogy nem tudott megtanulni sok dolgot, többek között írni és olvasni sem, azonban voltak érzései. Miért kellett bántania? Legszívesebben jól megráznám a vállát, hogy ne csak magával törődjön, sajnáltatva magát, hogy fogyatékos fia van. Megpróbálnám megmagyarázni, hogy Charlie is érző lény, és szeretnie és elfogadnia kellene. De úgysem értené meg. Pedig mennyire vágyott a kisfiú arra, hogy az anyukája ölbe vegye, szerettel beszéljen hozzá, hogy megdicsérje valamiért... Soha nem kapta meg.

Egy rokonhoz került, aki egy pékségben szerzett neki munkát: wc-t pucolt és takarított. Az emberek kinevették, és gonosz tréfákat űztek vele. De Charlie mindig velük nevetett: azt gondolta, hogy vele nevetnek. Nem pedig rajta.

Mindig okos akart lenni, hogy tudjon emberekkel fontos dolgokról beszélgetni, hogy sok barátja legyen, hogy szeressék és elfogadják. Beiratkozott egy iskolába, ahol hozzá hasonlók jártak. Megtanult írni és olvasni közel 30 évesen. Mert okos akart lenni.

Kísérletet végeztek rajta egyetemi kutatók: operáció segítségével megnövelték észbeli képességeit. Az intelligenciája folyamatosan nőtt. Rájött arra, hogy az emberek kinevetik. Lángész lett belőle: rengeteget olvasott és több, mint 10 nyelvet tanult meg. Okosabb volt, mint az egyetemi professzorok.

Azt gondolta, ha okos lesz, akkor szeretni fogják. Ehhez képest szóba sem álltak vele, mert az emberek butának érezték magukat mellette. Érzelmileg nem tudott olyan gyorsan fejlődni, mint ahogy az IQ-ja nőtt. Kutatásokat végzett a saját kísérlete körül, rájött, hogy amilyen gyorsan okosodott meg, olyan gyorsan fog visszaesni a fejlődésben.

Figyelte magát. Borzasztó olyan dolgot megtudni, ami bekövetkezik, de amit nem akarunk.  Te mit szólnál, ha azt mondanák neked, hogy nemsokára nem fogsz tudni gondolkodni?

Charlie tudta, hogy mi a sorsa. Kezdetben apró dolgokat felejtett el, majd a saját tudományos írásait sem tudta megérteni.

Naplót vezetett. Tanúja lehetünk, hogyan hullik darabokra az élete. Fél év a történet cselekménye...

Újból "buta" ember lett. De most már tudja, hogy az emeberek ki fogják nevetni. Észrevette és fájt neki. Érzelmileg ugyanaz az ember maradt: egy jólelkű, jószándékú fiú. De a tudása bűn: tudja, hogy lenézik és szórakoznak rajta.

Nem akarta, hogy az ismerősei lássák, ahogyan folyamatosan leépül, és emiatt szenvedjenek. Inkább egy intézetbe ment, ahol az "olyanokat" gondozták, mint amilyen ő.

A könyv Charlie naplója. Az író tökéletesen érzékelteti, hogy mennyit fejlődött a fiú: az eleje tele van helyesírási hibákkal. Később már írásjelek is kerülnek bele, majd olyan szavak, amelyeket csak "okos" emberek használnak. A leépülés a legrosszabb: nemcsak az olvasott dolgokat, érzéseket átélni, hanem ahogyan a helyesírással is érzékelteti az író, hogy visszaesett...

Nagyon jó a lélekelemzés is benne. Életszerű. A könyv olvasása alatt is sokszor könnybelábadt a szemem, de a végén már sírtam. Most, hajnali negyed ötkor is sírdogálok. Megrázott a történet.

Legszívesebben dőlnének a szavak belőlem, a cselekményről, az érzésekről egész és fél mondatokban. Rettenetesen jó könyv. Bár most szenvedek tőle, gondolkoznom kell rajta. Nem tudok aludni.

Aki teheti, az olvassa el, a felnőtteknek ajánlom. Köszönöm a könyv kölcsönadójának, a leendő kriminálpszichológusnak, hogy megismertetett ezzel a történettel.

 

(Ezt még hétfőn írtam, azóta már jobban alszom.)

Valaki írt nekem egy kedves kis kommentet:
"Jobban meggondolhatod, hogy miket írsz, és kire. ja, baszódj meg."
Nem használt nevet sem. Csak annyi bizonyos, hogy ő f. Vajon ki lehet ő? Mellesleg  Az érdekből érdeklődő érdekemberhez szólt hozzá ennyire kulturáltan. Gondoltam, megosztom ezt a leendő kommentezőkkel, - eddig azért nem tettem, mert nem gondoltam, hogy szükség van rá - hogy ne így fejezzék ki az érzéseiket az írásaimmal kapcsolatban. Adok ötleteket a szegény fantáziával, alacsony műveltséggel rendelkező olvasóknak - vagy akiket elragadott az érzelmi feszültség -, hogy hogyan lehet leírni úgy a véleményüket, hogy azt ne moderáljam ki, és mások se gondolják róluk, hogy alacsony iskolázottságúak, hogy nem tudnak normálisan hozzászólni valamihez.
Ötleteim:
- Értelmetlen dolgokat írsz, nem érdemes blogot írnod. Senki nem kíváncsi rád.
- Csak egy kérdés: hogyan tudsz ennyi ostobaságot összehordani?
- Van valaki, aki olvassa ezeket a sületlenségeket?
- Nem értek veled egyet... (mondat folytatását neked kell kitalálnod)
Stb.
Hiszem, hogy mindenki tud emberi módon hozzászólni azokhoz a témákhoz is, amik nem tetszenek neki.
Sok sikert mindenkinek!

(Megjegyzés: kedves f kommentező nem adta meg a nevét: nem merte felvállalni kilétét. Valószínűleg ismernem kell, mivel felháborította az írásom, mert úgy gondolta, hogy róla írtam. Nem tudom, ki lehet, de mulatságosnak tartom, hogy úgy ítélte meg személyét, hogy annyira fontos a számomra, hogy még a blogomba is írtam miatta. De legyen kitüntetett figyelmem az övé: Ez a cikk rólad szól. :-)

Szeretnék írni. Mostanában nem megy, ezért vegetál az oldal. Írok én, de nem szívből: nem fanatikusan serceg a toll a papíron. Így meg mi értelme van? Ha nem tetszik, amit csinálok... Szeretnék ihletet, és számomra érdekes dolgokról írni. Képtelen vagyok.

Hiszek abban, hogy az embert az írásaiból nem lehet megismerni. Napló. Ha elolvasom egy idegen ember gondolatait, attól még nem tudom, milyen. Nem tudom, hogy hogyan viselkedik bizonyos szituációkban, hogyan örül egy ajándéknak vagy hogyan tud szeretni. Maximum csak pár méter gondolat-fonalat tarthatok a kezemben az egész gombolyagból.

Emiatt senki gondoljon semmit rólam az itt olvasottak miatt . Lehet, hogy nem is arról van szó, amire a többség gondol. Vagy lehet, hogy csak egy furcsa átszellemült pillanatban jutott eszembe valami, aminek köze sincs a valósághoz...

Sok ilyen egyén van a világon. Miért ne? Fontos dolog ez. Információgyűjtés. Hasznunkra kell fordítani a hallott szöveget. Így működik.

De azért néha jó lenne kiszűrni, hogy ki mikor vetemedik erre, s mikor emberbaráti szeretetből, az irántunk való tényleges érdeklődés miatt áll le velünk csevegni. Jó lenne tudni. Azonban nem mindig adódik olyan helyzet, amikor 100 %-osan meg lehet mondani, hogy mi is zajlott le valójában: érdek vagy nem. És az érdekemberek még rosszabb tipusa - amit kifejezetten nem kedvelek - a talpnyalók. Akik csak azért kedvesek az emberrel, mert akarnak valamit. Valami fontosat. Hogy szimpatikussá váljanak a gyanútlan áldozat számára.

Kedvesség? Minek? Őszinteséggel többre megyek. Ehelyett hebegnek-habognak, és feltűnően rosszul gesztikulálnak. Undorító nyájasság.

A bor nem válik vizzé.

"Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is." Paulo Coelho

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

című könyvéből kiírt idézetek.

 

"A világ csak ne ítélkezzen. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni (...)."

 

"Mindig próbáljuk mentegetni a szeretteinket."

 

"Aztán újból teherbe esem a ritka és túl gyorsan múló szerelmes éjszakák egyikén. Mindenkinek azt mondom majd, hogy csak a gyerekeimért élek, holott valójában ők nem lennének az én életem nélkül."

 

"Nem az számít, amit a testemen lát, hanem ami a lelkemben történik."

 

"Az emberek nagyrésze úgy fogadta mások tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni - holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, s boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk."

 

"Nem adja meg neki azt az örömet, hogy az ő állapotát használja föl arra, hogy elterelje a gondolatait saját kudarcairól."

 

"Úgy akarom élni az életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják."

 

"Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák."

 

"Nem vagyok hajlandó mellre szívni olyan emberek megjegyzéseit, akiket soha életemben nem láttam, és nemsokára soha többet nem is fogok."

 

"Amikor bevettem a gyógyszereket, egy olyan embert akartam megölni, akit gyűlöltem. Nem tudtam, hogy más Veronikák is rejtőznek bennem, akiket tudnék szeretni."

 

"Az ember nem képes megemészteni a boldogságot."

 

"Sokkal természetesebb lenne, ha mindig csak akkor ennénk, amikor tényleg éhesek vagyunk."

 

"- Mi a valóság?

- Amit a többség annak tart. Nem feltétlenül a legjobb, és biztosan nem is a leglogikusabb, de ez felel meg leginkább a közösségi érdekeknek."

 

"El akar kerülni minden külső támadást, ezért a saját belső fejlődését is akadályozza."

 

"Kiálltátok a két legnehezebb próbát a lélek útján: a türelem próbáját, mert kivártátok a megfelelő pillanatot, és a bátorság próbáját, mert nem tántorított el, amit láttatok."

 

"- Mi az az igazi Én?

- Az, ami valójában te vagy, nem pedig az, amit csináltak belőled."

 

"Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér."

 

"Legalább minden újabb napot csodaként él meg. Hiszen valójában minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben."

Paulo Coelho: Az alkimista

című könyvéből való idézetek.

 

"Mindenkinek megvan a módja arra, hogyan tanuljon meg valamit. Az ő módja nem az enyém, és az én módom nem az övé."

 

"... Azt hiszem, hogy ők nem azok, akik tanítanak, hanem én vagyok az, aki tanul."

 

"Az emberek különfélék, a szívükben különfélék az isteneik."

 

"Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogyan valójában történnek."

 

" - És mi a legnagyobb hazugság a világon?

  - Hogy létezésünk egy bizonyos pillanatában elveszítjük uralmunkat életünk fölött, amely így a sors kezébe kerül. Ez a legnagyobb hazugság a világon."

 

"Személyes történet: az, amit mindig is csinálni akartál. Fiatalkorában mindenki tudja, mi a Személyes Története. Akkor minden világos és lehetséges, s az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának."

 

"Az ember számára mindig megvannak a feltételek ahhoz, hogy azt tegye, amiről álmodik."

 

"Ha kezdesz elígérni valamit, amid még nincs meg, akkor nem fogsz törekedni, hogy megszerezd."

 

"Úgy is tekinthet a világra, mint egy bűnöző szerencsétlen áldozata, vagy úgy is, mint egy kincskereső kalandor."

 

"Nem akarok semmit sem változtatni, mert nem tudom, hogyan változtassak. Már túlzottan hozzászoktam önmagamhoz."

 

"Minden el nem fogadott áldás átokká válik. Én nem akarok többet az élettől. Te pedig arra kényszerítesz, hogy gazdagságot és soha nem ismert távlatokat lássak magam előtt. Most, hogy már tudok róluk, s ismerem határtalan lehetőségeimet, rosszabbul fogom érezni magam, mint azelőtt. Mert tudom, hogy mindent elérhetek, és én ezt nem akarom."

 

"- Minden muszlim ötödik kötelessége egy út megtétele. Életünkben legalább egyszer el kell zarándokolnunk a szent városba, Mekkába. Úgy gondoltam, hogy egyszer meggazdagszom, utána elmegyek Mekkába.

- Akkor miért nem indul el most Mekkába?

- Mert éppen Mekka tart életben. (...) Félek, ha megvalósítanám az álmomat, már nem lenne miért élnem. Félek a nagy csalódástól, és inkább csak álmodom az egészről."

 

"Ha az ember szeret, még több értelme van mindennek."

 

"A szerelem az embert sohasem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történik, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amely a világ nyelvén szól."

 

"Csak egy mód létezik, ahogyan meg lehet tanulni valamit. Mégpedig cselekvéssel."

 

"Ahol a szíved, ott a kincsed."

 

"A szenvedéstől való félelelem rosszabb, mint a szenvedés maga."

 

"Minden keresés a Kezdő Szerencséjével indul. És mindig a Hódító Próbatételével végződik."

 

"Amikor előttünk a nagy kincs, sosem ismerjük föl. És tudod, miért? Mert az emberek nem hisznek a kincsekben."

 

"Senki sem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik."

 

"Aki a Személyes Történetét éli át, az mindent tud, amire szüksége van."

 

"A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet."

 

"Ha megpróbálunk jobbak lenni, mint amik vagyunk, akkor körülöttünk is minden jobbá válik."

 

"Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is."

Akkor szoktam intenzíven álmodni, mikor reggel korán felkelek, aztán pedig visszaalszom. Ma egy szerelmi drámának voltam tanuja, mikor aludtam.

A család mottója: A gyerek nem megtérülő befektetés.

Története:

A házaspár boldogan élt, míg meg nem halt. Azonban nem mindig ilyen örömteljes a cselekmény vége. Ugyanis e két ember olykor létrehoz egy utódot is. Lehet, hogy külső kényszer hatására (pl. az összes házaspár ismerősnek van gyereke, és hogy ne legyen a családmodelljük ódivatú, reprodukálják magukat), de az is lehet, hogy "becsúszik".

A szülők nézik az új lényt, és megállapítják, hogy a divat egy hülye dolog. De mit tehetnek, a gyerek nem olyan, mint egy ruha, hogy bedobjuk a szekrény mélyébe, ha nem tetszik... Várjunk csak egy kicsit! Dehogynem! Bár nem a szekrénybe teszik be, mert ugye mit szólnának a szomszédok, hanem egy külön szobába. Sok gyereknek van különszobája. De mint a ruhával, vele sem törődnek. Beültetik a tévé elé, és vesznek neki számítógépet. Azonban, amikor még kicsi a gyermek, és fél a sötétben, még a villanyt is leoltják a szobájában, és röhögnek rajta.

Aztán ahogy egyre cseperedik, és idősebb lesz, különféle játékokat találnak ki a szülők saját maguk szórakoztatására. Ennek a játéknak a neve: hogyan tudjuk jobban megalázni a gyereket, hogyan tudjuk aláásni önbizalmát. (márha egyáltalán volt is neki valamikor) Aztán kisiskolás korában többszöri eltanácsolás után, amikor "magatartásbeli" problémákkal küszködik, megállapítjuk, hogy a sors megvert minket, szülőket, egy idióta utóddal. Természetesen ennek az oka kizárólag a gyerek, mert sosem viselkedett normálisan: amikor megszületett sírt, később leette magát, amikor tanult enni, és sosem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Ugyanis képzeletben már ő volt család tiszteletbeli tagja: amikor a 10. diplomáját veszi át, miközben egy általa létrehozott sikeres cég elnöke. Ehhez az álomhoz képest a gyerek sehol sincs. Minden az ő hibája, és nem a miénk, hogy sosem foglalkoztunk vele, hogy sosem öleltük át, sosem meséltünk neki mesét. Ugyan már! Milyen is lenne a világ, ha mindezeket meg kellene adni egy gyereknek? A pénzünkün él, és még babusgassuk is?! Nevetséges.

Mivel semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna, valami mást kellett kitalálni, hogy mégiscsak legyen értelme a létezésének. Ha a stresszes munkahelyünkről hazamegyünk idegesen, akkor le lehet vezetni a feszültséget rajta. Milyen jó ötlet! Ezért alakult ki a "hogyan rúgjunk bele jobban?" nevű játék. Persze, ahol csak tudjuk, megsértjük, mert olyan mulatságos, ahogy elsírja magát, amikor az ostoba rajzait kinevetjük, és a szeme láttára széttépjük, miközben azt ecseteljük neki, hogy ő még rajzolni sem tud 3 évesen, és semmit nem lehet kinézni a rajzaiból...

Amikor kamasz, akkor lehet igazán bántani. Ha vékony, azért, ha kövér azért. Ha pattanásos, azért, ha nincs barátnője, azért. Ha van, akkor meg miért nem a tanulással foglalkozik. Ja, és a hobbija... Természetesen valami élettelen tárgyért rajong: motor, autó... Ami soha nem bántotta őt, nem úgy mint az emberek.

Megveszünk neki mindent: a legdrágább számítógépet, tv-t, hifiberendezést. Boldognak kellene lennie. Mégsem az. Ingyenélő kis dög. Elhitetjük vele, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek vagyunk elviselni őt, de még nekünk sem okoz túl nagy örömöt, mégha csak látni is kell őt... Megalázzuk, kinevetjük, bántjuk, hibáztatjuk. Végül is, ő nem megtérülő befektetés, hát legyen csöndben.

Jó munkát végeztünk: nincs önbizalma, nem mer semmit megtenni, és örökre itt marad velünk. Öreg korunkra pedig lesz egy lábtörlőnk...

Az ideális robot család történetét olvashatták.

Mielőtt bárki rosszra gondolna: nem élek ilyen szerekkel. És soha nem is éltem. És nem is szeretnék, mert tudomásom szerint az ebbe a kategóriába tartozó élvezetek nem olcsók és nem is egészségesek. Akkor inkább maradok a csokinál. Az se egészséges, viszont nem drága.

Kaptam egy könyvet a tesóimtól pár éve, ami azzal foglalkozik, hogyan lehet hasonló élményt előidézni drogok nélkül. Szó van benne sokkfürdőről, meditációkról és elvonásokról is. Én majd egyszer azt szeretném kipróbálni, hogy egy hétvégén csak bekötött szemmel járok-kelek a világban. Az is tetszene, ha egy hétig nem kellene megszólalnom. Gondolkozott már valaki azon, hogy milyen az, amikor nem közvetíthetjük a gondolatainkat mások felé? Semmit, de semmit. Vagy például milyen lehet a hullámvasúton csukott szemmel végigmenni?

Itt megjegyzem, hogy a legnagyszerűbb tevékenységek közé tartozik a vidámparkban való ökörködés, illetve a jégpályán csúszkálás. Nálam ezek azok az elfoglaltságok, amikor módosult tudatállapotba kerül az agyam: egyszerűen boldoggá tesz.

Miért akkor írok, amikor nem jó semmi, illetve amikor úgy tűnik?

Lehetne azt mondani, hogy ezáltal oldódik a feszültségem. Helyes meglátás. De van egy másik ok is. Ha valaki itt elolvassa a blogomat, azt hiheti, hogy mennyire sivár életem van. Pedig dehogy! Csak amikor majd szét szakadok a boldogságtól, rendszerint nem jutok oda, hogy a szuper gyorsan cirkáló gondolataimat megzabolázva leírjam. Nem tudok olyan gyorsan firkálni.

Kedden voltam jégkorizni, és fantasztikus volt! Ez egy nagyon klassz program főleg akkor, ha az ember hírből sem tud megállni a jég tetején. Illetve igen, csak mondjuk nem két lábon, hanem például négykézláb. Vagy amikor a kezével hatalmas nagy köröket ír le. Én is gyakran integettem így, mert nagyon örültem az embereknek. Ennek a mozdulatsornak  egyáltalán köze sem volt az egyensúlyozáshoz... Ugyan már! :-)

Máris jobb kedvem lett. Csak el kellett ezt kezdeni.

"Ha szeretünk, magunkat is másnak látjuk."

Pascal

 

"Gyakorlat növeli a merészséget."

Plinius

 

"Az élet tele van képzelt akadályokkal."

Grant Frazier

 

"Az igazság olyan, mint a fényes csillár. A szobában lévők számára látható, de mindegyikük más szemszögből látja."

Peter Ustinov

 

"Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves."

Lev Tolvsztoj

 

"A rózsa akkor is rózsa, ha nem tudja, hogy az a neve."

Samuel Batler

 

"Igyekezzünk úgy élni, hogy amikor meghalunk, még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen."

Mark Twain

 

"Ha dühös vagy, számolj négyig, ha nagyon dühös vagy, káromkodj!"

Mark Twain

 

"Egoista az a rossz ízlésű személy, akit önmaga jobban érdekel, mint én."

Bierce

 

"Mindenki ért a gyerekneveléshez, csak a szülő nem."

P. J. O'Rourke

 

"Mindenki bolond valakinek a szemében."

spanyol közmondás

 

"Csipetnyi humor elég ahhoz, hogy meggyőződj: az az idegen arc egy embertársadat takarja."

Eva Hoffman

 

"A politika kissé olyan, mint az ablakmosás. Mindegy, melyik oldalon vagy, a piszok mindig a másik oldalon látszik."

Aldo Cammarota

 

"A görkorcsolyázás szórakoztat, jó kondícióban tartja a szívet és az izmainkat. Ráadásul összehozhat bennünket egy csomó új baráttal: mentősökkel, baleseti osztályok dolgozóival, gyógytornászokkal és persze a szomszédos házak kedves lakóival, akik kihívták a mentőket."

Chuck Moss

 

"Időnként elmegyek orvoshoz, és megvizsgáltatom vele magam, mert az orvos is élni akar. Aztán elmegyek a gyógyszertárba, és kiváltatom az orvosságot, mert a patikus is élni akar. Aztán a gyógyszert a csatornába öntöm - mert én is élni akarok."

 Mark Twain

 

„Ellenzem a párbajokat. Ha engem hívna ki valaki, akkor kedvesen és megbocsátóan megfognám a kezét, elvinném egy csendes helyre és megölném.”

Mark Twain

A címben elhangzott kérdésre a válaszom nagyon egyszerű: mert hagyják magukat.

Sokszor megígérnek az emberek egymásnak ezt-azt. Sőt, maguknak is tesznek fogadalmakat. Én is sokszor ígértem már meg olyasmit, amit nem tartottam be. Gyengeség. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy meg fogom tenni az illetőnek, amit kért. De aztán...  Utána is csak ígéret maradt.
Találkoztam egy lánnyal, aki az ígéretet szent dolognak tartotta. Ha ő megfogadott valamit, azt meg is csinálta. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek ha mondtak valamit, szentírásnak vette. Bár tudta azt is, hogy nem mindenki olyan, mint ő, emiatt nagyon rosszul esett neki bármilyen apróság, amit az illető nem tartott be. Holott megígérte.
Azóta én is próbálkozom azzal, hogy amit megígérek, azt be is tartom. Úgy gondolom, hogy jó úton járok e fogadalom megvalósításához.
Azonban eddig csak tettekről írtam:
- Megígérem, hogy holnap felhívlak.
- Megígérem, hogy rendet teszek a polcon.
- Megígérem, hogy veszek neked kiflit.

De mi a helyzet az érzelmekkel?
- Csak téged foglak szeretni egész hátralévő életemben.
- Mindig szeretni foglak.
- Sose hagylak cserben.
- Sosem felejtelek el, mindig szakítok rád időt...
- Sosem csaplak be.
Nos. Az én tapasztalatom, hogy minél többet hangoztatja ezt egy ember, annál kevésbé szavahihető. Talán nem a másikat, hanem saját magát akarja meggyőzni minden hasonló mondattal. Eddig elhittem ezeket a mondatokat, de most már tudom, hogy ezek csak a kimondott pillanatban érvényesek: abban a másodpercben tényleg el is hiszi az ember, amit sose/mindig/csak...

Megint kaptam egy ígéretet. De tudom, hogy az is csak akkor és ott volt örökérvényű. Nem haragszom, tudomásul veszem, hogy az élet az ilyen. Bármi is történjen, sosem áll meg. És mindig új kalandokat tartogat akkor, amikor nem is számít rá az ember.

Boldogság. Mit jelent ez a szó? Sokan csak vágynak erre az állapotra. De miért? Hiszen ez  belülről jön. Talán egy kicsit a környezettől is függ, de általában az emberek kifogást találnak, hogy miért nem boldogok.

- Nincs elég pénzem.

- Nincs elég nagy házam.

- Nincs társam.

- Másoknak sokkal több ... van.

- stb.

Miért? Miért van az, hogy negatív történetekkel szórakoztatjuk egymást, csak a rosszra figyelünk?

Számomra a leghihetőbb válasz az volt, mert a jót természetesnek vesszük. És valóban: nem örülünk, ha süt a nap, mert melegünk van. A hó hideg. Az ősz saras. Jól lakottan fekszünk le aludni, miközben amiatt mérgelődünk, hogy nem tudtuk megnézni a kedvenc tv műsorunkat, mert a kép kicsit hangyás lett... És nem gondolunk bele, hogy emberek milliói éheznek. Hogy máshol vízhiány van, itt meg naponta többször is le tud az ember tusolni.

Egy másik válasz az volt, hogy az illető azért meséli el hányattatásait, hogy érezzék a többiek: neki sem könnyű.

 

Délután szörnyen éreztem magam: nem találtam a helyem. Semmihez nem volt kedvem. Utálom ezt a hangulatot. Próbáltam részt venni az életben, de mintha egy nagy kőfal állt volna elém: nem tudtam átérezni semmit. Tompa voltam.
Kistesómmal mégis kimentem szánkózni, meg a közeli dombon csúszkálni. Aztán megígértette velem, hogy játszom vele bent is valamit. Hajlamos lettem volna elfelejteni, de ő nem hagyta: tévénézés közben beállított egy halom társasjátékkal. Így hát sakkoztam, és malmoztam... Előtte persze gesztenyepürét reszeltem. Természetesen ő segített. Szinte egész délután a nyakamon lógott, mint egy kis pióca. Sajnos, nem tudtam ennek örülni, úgyhogy este már a depresszióm kellős közepén jártam: egyedül akartam lenni, és gondolkozni akartam. De ez a levakarhatatlan kis manó nem hagyott. Sőt, még öt percig képes volt hallgatni a Pokolgép együttest, bár megjegyezte, hogy fel sem tudja fogni, hogy mi benne a jó. Majd orvul rám ugrott.
- Egyedül akarok lenni! Hagyj már békén!
- De Lonci...- könyörgött.
- Mondtam, egyedül akarok lenni!!!
- Nézzünk valami mesét!
- Egyedül akarok lenni!! - ekkor már nagyon mérges voltam. Tudta, hogy ha így folytatja, előbb utóbb engedek neki. Gonosz kőszívem van, de egy gyerekkel nem bírok el.
- Szörnyű vagy - mondtam kicsit bosszankodva keresve neki egy mesét.
- Te meg katasztrófa - vágott vissza.
És igaza volt. De felvidított.
Végül is egy filmet választott ki. Megnéztük. Utána még játszottunk kicsit, de én már tényleg mással akartam foglalkozni. De sehogy sem tudtam ezt vele megértetni. Idegesített.
- Holnap korán utazom vissza a koleszba - mondtam végül mérgesen.
- De miért?
- Mert nem hagysz békén!
Erre sírvafakadt. Elszégyelltem magam. Vígasztalni kezdtem. És idióta mondatokkal próbálkoztam.
-Viccnek szántam...
-Hát elég hülye poén volt - felelte.
Aztán sikerült megbékítenem.

Mindjárt éjfél. De ő éhes, és szendvicset szeretne készíteni. Velem. Nincs sok időm itt a gép előtt.

Mostanában azért nem írtam, mert

1. lusta voltam

2. még nem akadtam ki annyira, hogy le kellett volna jegyeznem gondolataimat (de majd jövőhéten!!!)

3. nem értem rá...(gyenge kifogás)

 

Azonban majd folytatom a kusza gondolataim leírását, amint lesz témám, időm, kedvem... :-)

 

Egyébként meg üdvözlöm az idelátogatókat, főleg a barátaimat, és a családomat!! Minden jót mindenkinek!!!