Gondolatok, érzések

Már régen akartam róla írni, de valami miatt eddig nem kezdtem bele. De most újból találkoztam vele, és muszáj kiadnom ezt magamból, annyira sokkolt a látvány.

A koliban 4 karbantartó szorgoskodik, ebből 2 perverz, de igazából a fiatalabbat hívjuk Perverz Bácsinak. Ő ugyanis úgy tud nézni, hogy az ember lánya legszívesebben síkítva elfutna akár a világ végére is, csak ne lássa többet azt a tekintetet. Többektől is hallottam, hogy azzal a Bácsival nincs rendben minden, főleg ahogy néz.

Most cseréljen szemet?! - mondhatná felháborodva az, aki még sosem találkozott Perverz Bácsival. Nem tudom, mi a megoldás. Lehet, hogy jobb lenne, ha becsukná a szemét, ha másképp nem tud nézni.

Külsőleg nekem bejön a sötét haj, sötét szem párosítás, (Haji is hasonló figura), de ez a karbantartó perverz, és menekülésre késztet a pillantása. Most is postára kellene mennem, de tuti, hogy összefutnánk az aulában, vagy mondjuk a lépcsőházban. Úgyhogy inkább megírtam ezt, és nem megyek sehova.

(Megjegyzés: Perverz Bácsi apukájáról még történeteket is hallottam. De ő nem a nézésével, hanem a beszédével tud felháborodást kelteni.)

Mivel oldalra nem tudom beszúrni ezeket a blogokat, gondoltam, azért valahogy csak megosztom az olvasókkal.

Íme:

Kistesóm blogja, aki egy tündér, egy csodálatos szavaló művész. :-)

Szandi blogja

Egyik kedves barátnőm és szobatársai napjaiba pillanthattok bele. (Akkor is nézzetek bele, ha nevetni akartok. Nagyon poénosak a megfogalmazások. Engem mindig jó kedvre derít, amikor olvasom.) Dóri blogja

Ez egy számomra nagyon érdekes blog. Meg egy élettörténet, hogy miért kezdett bele a vallás gyakorlásába az illető. Ajánlom Gyöngyinek, az én kedves húgomnak.

kezdőkrisnás blogja

Ezt most találtam, szerintem érdekes írás. A vallásokról és a hitről szól általánosságokban.

http://szabadgabor.blogspot.com/2007/05/1-knyv-rszlet.html

Rájöttem, hogy napjaim nagy részét az olvasás tölti ki, főleg délutánonként. A szomszédban lakó lány betoppant valamelyik nap és megjegyezte:

"Hogy lehet az, hogy én akárhányszor bejövök, mindig olvasol, és sosem tanulsz?"

Értette ezt arra, hogy valóban nincs sokszor a kezemben tankönyv. Így adódott. Kedden döbbeneteset alakítottam: varrtam órákon keresztül. Zoknit, gombokat, szakadt nadrágot, kabátot, és még egy esernyő is a kezembe került. Ritkán ülök le, hogy ilyesmivel töltsem az időmet. Az elmúlt években nem is tudok ilyen alkalmat. Tegnap könyvtárban voltam, hogy okosodjak. De erősödtem is visszafele úton, mert súlyos könyveket kölcsönöztem ki. Azt hiszem, nagyon hasznos dolog művelődni. :-)

Bejöttem ma órára. Rosszul néztem meg az órarendet, mert 10-től nincs is órám. Kellemes meglepetés ért tehát.

Röviden ennyi. 

Az elmúlt hetekben a küldetésem az volt, hogy egy vallás tanításaiba, filozófiájába egy pici bepillantást nyerjek. Emiatt az őrületbe kergettem a környezetemet, akikkel megosztottam kutatásaim eredményeit, illetve akiket folyton istenről, a boldogságról, az élet értelméről kérdezgettem. Meglepődtem, mert sokak hisznek a lélekvándorlásban.

Pontot tettem a témakör egészére Popper Péter: Van ott valaki? című könyve elolvasása után. Levontam azt a következtetést, hogy az embernek szüksége van valamire, amiben hihet. Idézeteket akartam írni a könyvből, amely a valláspszichológia alapján íródott, de nem hoztam magammal. Nagyon okos kis írás, ajánlom mindenkinek. Nem foglal állást, hogy van-e felsőbbrendű lény, vagy nincs, vagy hogy helyes-e hinni vagy sem. Mégis imával fejeződik be. Leírta, hogy az ember nem akar értelmetlenül szenvedni. Ez igaz. Mi értelme lenne? :-)

Én abban hiszek, hogy az létezik, amit igazságnak elfogadunk. Ha azt képzeljük, hogy sikerül valamit elérnünk, és hiszünk benne, és teszünk érte, csodákra vagyunk képesek. De erősen hinni nehéz.

- Ne mondj semmit! - figyelmeztettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Lehuppantam a fotelba. Ez a nap nem volt valami nagyszerű. Nyűgös voltam, fáradt, de még sok dolgot kellett elintéznem. Odajött hozzám, leguggolt: a cipőfűzőmet kezdte kioldozni.

- Te mit csinálsz?! - förmedtem rá. Levette a cipőmet, a zoknimat. El akartam húzni a lábamat, sikertelen próbálkozás volt részemről. Elkezdte masszírozni a talpamat.

- Jaj, ne már! - tudtam, hogy neki sem volt könnyű napja, mégis ott gubbasztott előttem, és nyomkodta a lábamat, hogy jobban érezzem magam. Rossz érzés volt tudni, hogy  ő mindig ott van, amikor szükségem van rá, és bármit megtenne értem. Én meg még azt sem kérdezem meg tőle, hogy milyen volt a napja. Egy pillanattal később már mellette térdepeltem, és megsimogattam az arcát.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek - válaszolta.

- De hogy tudsz elviselni? Állandóan csak harcolok veled, meg sírdogálok, meg nyűgös vagyok - kérdőn néztem rá, s önmarcangolás volt a bensőmben.

- Szeretlek. Tudom, mikor mit gondolsz és miért, tudom, hogy mikor hogyan érzel - kis szünetet tartott, majd aztán olyat mondott, ami miatt elhúzódtam tőle. - Azért születtem, hogy vigyázzak rád, hogy mindig melletted legyek, amikor szükséged van rám.

- De rám nem kell vigyázni! - feleltem megbántva. - Én egyedül is erős vagyok.

- Nem mondtam, hogy nem vagy erős - tiltakozott. - Ez egy olyan dolog, amit képtelen vagyok megmagyarázni. Szeretlek, és kész. Szeretlek, ha nyűgös vagy, ha boldog, amikor nevetsz, amikor sírsz - magához húzott és átölelt.

- Emlékszel, amikor még azt sem tudtam, hogy létezem? Azután meg mindig elkerültél, és utáltál. Most meg nézd meg: már a karomban tarthatlak néha.

- De neked az miért jó? Miért nem mást ölelsz meg? Miért pont én?

Nem válaszolt. Jobban belegondolva hülye kérdés volt: így adódott és kész. Nem szabad az ilyesmit firtatni.

- Nem érzed úgy, hogy kihasznállak? - tudakoltam.

- Kértél te tőlem valaha is valamit? - kérdezett vissza.

- De te mindig segítesz... És én alig tudok rólad valamit.

- Mindennek eljön az ideje - suttogta. - Először az a célom, hogy teljesen megbízzunk egymásban. Hogy rájöjj arra, hogy igenis tűzbe tenném a kezem érted. S várom azt a percet, amikor te is így állsz ehhez...

- Nagyszerű - feleltem kiábrándulva.

- Milyennek tartod magad? - tudakolta. Hogy tartozik ez ide? - gondoltam, de azért válaszoltam.

- Szeszélyesnek. Nagyon könnyen fel tudom húzni magam az emberek idiótaságain. (meg a sajátjaimon természetesen.) Könnyen tudok lelkesedni, de hamar beleunok.

- És én milyen vagyok?

(Mivel láttam, rajta, hogy van valami célja a kérdéseivel, őszintén feleltem. Ha csak dicsőíteni akarta volna magát, tutira a negatív tulajdonságait emeltem volna ki.)

- Tárgyilagos, érzelemmentes, nyugodt, kitartó, akinek nagyon jó a logikája.

- Tehát teljesen eltérőek a megnyilvánulásaink. Én racionális vagyok, téged pedig az érzelmeid irányítanak. Egy baj van csak: nem tudunk létezni a másik nélkül. Életképtelenek vagyunk. Szükségünk van egymásra. Mire jó, ha elérem a célomat, de nem tudok barátokat szerezni, és nincs kivel megosztanom az életemet? Számodra meg mi értelme lenne annak, hogy nem tudod megvalósítani önmagad, mert az érzelmeid kicsinyes játékának rabja vagy?

- Lehet, hogy igazad van. De ezen még át kell rágnom magam.

- Pihenj egy kicsit, látom, hogy fáradt vagy. Majd felébresztelek, mert tudom, hogy sok dolgod van még. Hidd el, utána annyira fitt leszel, hogy mindenre lesz időd.

Szót fogadtam neki. Aznap este sikerült mindent elintéznem.

Nem tudom, ki hogy van vele. Én nagyon utálom, amikor hülyének érzem magam a többiek között. Ha az ember csak olyan emberekkel van körülvéve, akik egyáltalán nem látják benne az értéket, hajlamos azt hinni, hogy vele van a baj. Erre a megoldási képlet egyszerű: olyan személyeket kell találni, akik hasonlóan gondolkodnak az élet dolgairól, hasonlóan éreznek vagy hasonló a céljuk. Amíg nincs meg az a hely, ahol biztonságban éreznénk magunkat, magányosak vagyunk. Legalábbis én néha így érzem magam.

Volt egy időszak az életemben, amikor meg voltam győződve arról, hogy rossz az életfelfogásom, s kételkedtem az eszméimben, mert senkit nem találtam, aki ugyanazokat az elveket vallotta volna. Ettől függetlenül megpróbáltam ragaszkodni "letűnt" gondolkodásmódomhoz. Mégis sokszor azt tettem, amit a másik velem. Ha kritizáltak, visszakritizáltam (vagy hagytam magam), ha aljasságot tettek, aljassággal válaszoltam (vagy sírtam). Lealacsonyodtam az ő világukhoz. Ami persze nem rossz, csak más, mint az enyém.

Nehéz elhitetni magaddal, hogy "jó" vagy, ha senki nem veszi észre, senki nem méltatja, senki nem ért meg, senki nincs, akivel megoszthatod a gondolataidat. Ebben a pillanatban magányosnak érzem magam. Tudom, hogy nemsokára elmúlik az érzés, de legbelül egy vékonyka hang fogja kérdezni, hogy miért vagyok egyedül, miért nincs legalább 1 párja lelkemnek? És én azt mondom neki, hogy még nem jött el az ideje. Holott egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valaha is fogok olyan embert/embereket találni.

Azért ennek is meg van a szépsége: megtanulok megállni a saját lábamon. A lelkem meg hozzászokik ehhez előbb-utóbb. (Bár, ha 19 évig nem tudott, nem tudom, fog-e valaha.)

Az is igaz, hogy olykor szükségem van az egyedüllétre, és kivonom magam a "forgalomból": nem kellenek emberek, és senkit nem tűrök meg magam mellett. Ki az, aki megérti mindezeket? Ki az, és hol van, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, akinek ezek a dolgok járnak a fejében?

Kétség fogott el. Meg kellett ezt beszélnem valakivel. Természetesen őt szemeltem ki.
- Nincs hozzá tehetségem, hogy megvívjam a csatáimat. Én nem tudok az emberek szemébe hazudni. A céljaimért sem tudok annyi mindent megtenni: csalni, hízelegni, számításból dolgokat csinálni. Vagy tanuljam meg ezeket?
Nem felelt erre semmit. De már a jelenléte is nyugtatóan hatott rám. Egymás mellett ültünk, a semmibe meredtünk. Néha így beszélgettünk: nem néztünk a másikra, mégis tudtuk, hogy egy irányba tartunk. Nem volt felhőtlen a viszonyunk eddig, azonban egyre többet fedezünk fel egymásból, és egyre kevesebb a vita is. De mindig becsületesek voltunk egymáshoz és tisztességesek. Mivel úgyis együtt kell élnünk, úgy döntöttünk, hogy megbarátkozunk.
Mégiscsak megszólalt. Halkan ejtette ki a szavakat.
- Tudod, már sokszor akartam erről veled beszélni. Mindenki máshogyan tudja megvédeni magát. - Éreztem, hogy rám néz, így hát felé fordítottam a fejem. - Ha jobban tetszik így: ne alacsonyodj le hozzá. Megsimogatta az arcom. - Neked is meg van a saját fegyvered, amivel meg tudod magad védeni, azonban hinned kell magadban. Az ő értékrendje nem a tiéd (szerencsére), így az ő módszere sem az.

Újból maga elé nézett. Elgondolkodtam a szavain.

- Szeretlek - böktem ki.

Nem mosolyodott el. Rám sem nézett, úgy tűnt, feszültebb lett.

- Szeretném azt hinni - suttogta. - De néha engedsz csak közel magadhoz. Várok, mert türelmes vagyok. Egyet kérek csak - ekkor mélyen a szemembe nézett - Bízz meg bennem annyira, hogy ne akarj erősnek látszani, amikor lerí rólad, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhatsz. Eddig sem bántottalak, amikor szomorú, bizonytalan vagy félénk voltál - elmosolyodott. - És hidd el, nincs mindig erőm ahhoz, hogy kihúzzam belőled, mi a baj.

Adott egy puszit a homlokomra.

- Nem gondoltam volna, hogy egy ellenfél ennyire közel tud hozni minket - jegyeztem meg. - Lám, mindenki jó valamire, mindenkinek lehet hasznát venni, még ha nem is látjuk rögtön.

Így hát fegyverszünetet kötöttünk, legalábbis egy időre.

Hihetetlen, hogy néha mi történik meg az emberrel. Igen, az első randi. Általában idegesek vagyunk ilyenkor, félünk attól, hogy valamit elrontunk. Vagy hogy a másiknak nem fogunk tetszeni.

Az ő és az én, szóval a mi első randink nem az egyszerű esetek közé tartozik. Összevesztünk. Holott most láttuk egymást másodjára. Annyira belemerültünk a vitába, hogy az összes vonatot és buszt lekéstem. Az egyetlen lehetőséget abban látta, hogy nála alszom. Persze, természetesen... Mondtam neki, hogy hagyjon hülye ötleteivel. Hiszen nem is ismerem! Ráadásul nem is volt hozzá kedvem, hogy az ő társaságában töltsem az éjszakát.

Hajnalban indul a következő vonatom, így 8 órát kellett eltöltenem a városban. Kibirom. Egyedül akartam lenni, és megszabadulni attól a jóképű, de mégis kibírhatatlan alaktól. Meglógtam. Végre! Csak a saját társaságomat élvezhettem. Egy darabig örültem, de kezdtem fázni. Próbáltam elterelni a gondolataimat erről. A város kihalt volt. Majd felfedezem így, sötétben... Vacogtam. Sétáltam. Beülhettem volna egy kocsmába is. De utálom azokat a helyeket. Elgondolkoztam: előttem volt életem nagy lehetősége, mégis el lett szúrva. Ügyes vagyok. Szomorú lettem. Ugrott egy újabb esély.  Teljesen belemerültem az önvádba és az önsajnáltatásba. Mire észrevettem, hova is jutottam el a városban, már késő volt: eltévedtem. Bolyongtam, fáztam és féltem. Lépteket hallottam a hátam mögött. Hiába néztem hátra, nem láttam semmit. Üldözési mánia. Megijedtem, és elkezdtem futni. Léptek zaja. Vajon az enyém? Nem tudtam és bepánikoltam. Megbotlottam valamiben, és elvágódtam a földön. Sírni kezdtem. Sirattam magam, az életem. Zokogtam, mert gyáva voltam, mert eltévedtem, mert buta voltam.

Megláttam közeledni egy sötét alakot. Feszülten figyeltem, még a lélegzetemet is visszatartottam. Ő volt. Az első dolog, ami az eszembe ötlött, hogy most ki fog nevetni, hogy gyenge vagyok, hogy sírok... Nem engedem meg ennek a pojácának ezt az örömet - gondoltam, és letöröltem a könnyeimet. - Vajon mit akarhat?

Felkeltem a földről, majd kihúztam magam. Egy erős ember látszatát akartam kelteni, de akit belül csak alig tart össze valami. Majdnem odavetettem neki valami flegma mondatot vagy akármit, ami eltereli a gondolatait rólam, hogy magával kezdjen el foglalkozni. Mielőtt kijött volna a számon akármilyen szófoszlány, hátrálás közben ismét felbuktam, és megütöttem a fejem. Annyira hirtelen jött ez és a fájdalom, hogy a lelki gát átszakadt, és ömleni kezdtek a könnyeim. Felsegített a földről, magához ölelt, és simogatta a hajam, miközben a mellkasához dőlve sírtam. Megkönnyebbültem. Elkezdett szakadni az eső, de mi csak álltunk. Elfáradtam. Legszívesebben aludtam volna, de ez nem volt lehetséges. Zavarban voltam. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek. Ellépett tőlem, mikor már megnyugodtam. Nem néztem a szemébe: szégyelltem magam.

A közelben bérelt egy kis lakást. Felmentem hozzá. Az egész egy szobából állt. Az asztal melletti székre mutatott: foglaljak helyet. Kérdezte, éhes vagyok-e, kérek-e valamit. Megráztam a fejem. Kiment a konyhába, és két pohárral meg egy üveg borral tért vissza.

- Tudom, hogy szereted.

Mindkét pohárba töltött vörös italt. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy felelőséggel tartozik értem. Nem értettem. Ugyan miért? Még csak most találkoztunk másodjára - válaszoltam. De ő csak mosolygott.

Amíg letusoltam, ő megágyazott. Egy ágyban kellett aludnunk, más alvó alkalmatosság nem volt. Elment zuhanyozni, addig én bebújtam a meleg takaró alá. Elaludtam. Rémségeset álmodtam. Felriadtam. Sötét volt. Pár pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Ő az ágy másik végében aludt. A hátán. Nem tudom, hogyan tudnak az emberek hanyatt fekve aludni. Számomra ez rejtély a mai napig. Felültem.

- Mi a baj? - suttogta.

Nem válaszoltam, inkább visszafeküdtem. Bámultam a plafont. Odamászott hozzám. Féloldalt feküdt, közel került az arca az enyémhez.

- Rosszat álmodtál? - tett fel egy újabb kérdést.

Bólintottam. Kicsit távolabb ment, és ő is lefeküdt. Megfogta a kezem.

- Vigyázok az álmodra is.

Másnap reggel felébredtem a világosságra. Átölelve aludtunk. Nem emlékszem, mikor jött hozzám ennyire közel.

Óvatosan kibújtam az öleléséből. Nem ébredt fel. Mielőtt kiléptem a lakásból, az asztalára tettem a búcsú levelet.

Közérdekű közlemény következik. Kategóriába soroltam az ide feltett dolgaimat. Ezt részletezem.

Elmélkedés: ide azok az írásaim tartoznak, amelyekben gondolkozom egy problémáról, ami foglalkoztat. Lehet, hogy valós történések váltották ki ezeket, de lehet, hogy csak egy filmet láttam, és emiatt ötlött fel bennem a gondolat.

Írások: általában elég egy érzés, egy hangulat ezeknek a megírásához. 99%-ban nem valós történések, vagy ha igen, akkor mélyen el vannak benne rejtve a rám vonatkozó utalások.

Lélek: a témakörhöz a lelkemnek van köze, de ez a címből is kitűnik. Nem valós történetek. Illetve vannak benne önéletrajzi elemek, de a cselekmény általában fiktív.

Napló: ezek a bejegyzések rólam szólnak, ezek azok, amik valóban megtörténtek velem.

Nem, nem vagyok kedves. Sosem voltam az, és sosem állítottam az ellenkezőjét. Ha annak tűnök, az egyszerűen gyávaság részemről.

Ki a kedves? Aki gyámoltalannak mutatja magát, hogy az emberek figyeljenek rá? Hogy megszánják, és rá pazarolják drága idejüket, arra, hogy a magáról állított dolgokat megcáfolják? Ez zsarolás. Kegyetlenül az. Hiszen az az ember fontos számunkra, de mi nem változtathatjuk meg az életét. Hiába 1000 tanács, kedves szavak, de nem tudunk segíteni, ha a másik ragaszkodik a melodrámájához. Bár az is igaz, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia. Tehát pl. az én tanácsom nem jó akárkinek, és a te ötleted meg nekem nem válik be. Hiába vagy gazdag, és boldog, az csak neked vált be, hogy egy rózsaszínű gumicukrot tettél a párnád alá. Én hiába tettem ezt, reggelre csupa ragacs lett az ágyneműm, és nem is lett sok pénzem. Sőt, nem is tudtam örülni, mert ki kellett mosnom a huzatot. Pedig te váltig állítod, hogy ez az élet értelme és módja, az egyetlen helyes út, amin járni lehet, amitől sikeres lehet az ember. Aki ezt nem veszi figyelembe, az -szerinted - bolond mert neked bejött...

Tanulni és fejlődni kell. Azonban, ha csak sírunk és másokat figyelünk, hogy milyen jó nekik, nem haladunk sehova. Csupán azt érjük el, hogy a jóbarátaink is megorrolnak ránk, mert a saját fájdalmunkon kívül semmi sem érdekel.

Az milyen dolog, ha fuldoklunk a vízben, és a legjobb barátunkat is odakívánjuk magunk mellé, hogy ő is haljon meg velünk? Ez nem szép dolog, hanem önző. És az az ember, aki saját nyomorúságára hivatkozva az őt szerető embereket olyan dolgokra veszi rá, amik hátráltatják az ő életüket? Érzelmi zsarolás. Egy aljas módszer, főleg, ha az elkövető nincs is tisztában vele, hogy mit tesz a barátaival.

Én megsajnálom, vonakodva bár, de engedek. Eddig legalábbis így volt. Ennek véget vetek, mert nem látom értelmét annak, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amik ellenkeznek a felfogásommal, meggyőződésemmel, érzelmeimmel. Szenvedjen a szenvedtető, az önmagát örökké sajnáltató, aki azáltal vesz rá másokat arra, hogy olyan "szívességeket" tegyenek meg neki, amihez nincs semmi kedvük.

Az történik, amit másoknak hagyok, hogy megtegyenek velem. Igen: lehet, hogy kőszívű, gonosz embernek fogtok tartani, de nem tűrök tovább. Én nem akarok meghalni a fuldokló mellett, aki megmenekülne, ha kinyújtaná a kezét, és megfogná a mentőcsónakot, de aki inkább nyeli tovább a vizet. Hogy miért, nem tudom. Mert kényelmesebb, bár szerintem elég kellemetlen lehet fuldokolni. De ez nem az én dolgom.

Nem sajnállak. Nincs miért. Meg van mindened, de te nem értékeled. Ha valakinek fele annyira menne jól az élete, mint neked, összetenné a kezét. De neked más kell. És indokok arra, hogy miért rossz az életed, hogy miért nem vagy boldog.

Ez sokunkra vonatkozik. Nekem van családom, barátaim. Van ruhám, és ennivalóm, van hol laknom. Ha megbotlok, sokan rohannak, hogy felsegítsenek. Ha szükségük van rám, ott vagyok. Miért kellene boldogtalannak lennem? Bár még nem tudom, mi az, amit szeretnék csinálni az életben, hogy mihez értek, de kalandnak fogom fel az oda elvezető utat.

Tudom, hogy nehéz változni, rettenetesen, de ha elkezdi az ember, a világ összefog, hogy segítsen.

(Ezt régebben írtam, amikor dühös voltam. Általában nem vagyok ennyire radikális.)

Januárban vettem egy új naptárat. Észrevettem, hogy ismeretlen nevek is szerepelnek benne. Eszembe jutott, hogy kigyűjthetném a számomra érdekesnek tartott neveket. Íme:

Tegnap az anime rajongó szobatársam a kezembe nyomott egy újságot. Sikeresen megtaláltam a tv-műsort. Nagyon boldog voltam, hogy az én kedvenc Hajim sorozata is lesz még aznap. Megnéztük a Blood +-t. Aztán rájöttünk, hogy az Axn csatornán is adják 23.40-kor. Fentmaradtunk. Bár nekem nehezen sikerült, de Haji képe lebegett a szemem előtt, így nem aludtam el. Kimentünk a tv-szobába. Amíg P. Kisasszony kereste az Axn-t, egy nő rontott be a szobába, hogy menjünk aludni. Kicsit meglepődtünk, de teljesítettük kérését: 10 percig ültünk az ágyunkon, majd kilopóztunk, ezúttal nagyon-nagyon halkan. És kiderült az, aminek ki kellett volna derülnie hamarabb: nincs is AXN a koliban!

Annyi baj legyen. Kiragasztottam egy fekete-fehér Haji képet a falra, így mindig láthatom őt. Az életemből eddig kimaradt a rajongás valamiért. És most, közel húszévesen ezt is bepótolom. (már csak egy poszter kellene róla...)

A mai nap a szerelmeseké. Bár sokan nem ünneplik, mert úgy tartják, hogy a párjukat nem csak ezen a napon kell megajándékozni, szeretni.

Van anyáknapja, gyereknap is. Őket sem csak egy napig szeretjük. Csupán arról van szó, hogy azok a napok tényleg az övék. A szerelmesek ezen a napon meglepik egymást valami aprósággal, elmennek együtt valahova, beszélgetnek, rádiót hallgatnak. Nagyon romantikus dolog. :-)

Akinek most nincs párja, az meg ne szégyenkezzen, vagy sajnálja, és ne nézzen a párokra kigúvadt szemekkel, pokolba kívánva őket. Eddig is voltak, és lesznek is szerelmesek. Aki szingli, az menjen el a barátaival sütizni, vagy moziba. Szuper jó programnak tartom ezt is. :-)

Szép napot mindenkinek!

Nem értem a világot. Ő sem ért engem. De ez jól van így?

Ma reggel is felkeltem. Az egyik szobatársam csak integet. Miért nem mondja, hogy jó reggelt? Mindenesetre én jó hangosan kiáltottam oda neki. Egyébként ő egy furcsa szerzet. Ha bent van a szobában folyton tanul vagy olvas. Nem tudom, hogy képes mindig csak ezt csinálni? Szerintem okosnak képzeli magát. Osztályelső lett. Múltkor nem mentem suliba, mert dogát kellett volna írnom. Féltem, ha elmondom neki az igazat, akkor beárul, vagy csúnyán néz rám. Azt hazudtam, hogy beteg vagyok. Neki nem volt első órája. Kérdezte, hogy készítsen-e nekem teát. (Azt füllentettem, hogy nagyon fáj a torkom.) Mekkora idióta! De az a lényeg, hogy bevette.

Sokan kérdezik, hogy miért vagyok a barátommal. Múltkor összevesztünk a koliban, ordibált velem, mint egy kutyával, meg felkent a falra. (Egyszer egy ollóval is megtámadott, de ez már egy másik történet.) Mindig azt felelem erre a kérdésre, hogy eddigi barátaim közül ő adott meg nekem a legtöbbet. Amikor nem veszekszik, akkor alapjában véve rendes srác. Tényleg, higgyétek el! Annyi mindent tett értem. Nem hagyhatom el ilyen kis hülyeségek miatt. Egyáltalán nem félek, hogy nem lenne más, aki szeretne... Csak... Nem ez a lényeg. Szeret engem. És ezért féltékeny halálosan. Amikor bulizunk, mindig ad pénzt. Elég rendes, nem?

A többiek azt sem nézik jó szemmel, amikor azt mondja nekem:

- Vasárnapra moss ki és vasalj ki!

- Csinálj kaját!

Úgy érzik, hogy parancsolgat nekem. Pedig nem. Csak úgy tűnik. És én őt szeretem, és ő is szeret engem. Szüksége van rám. Soha nem fogom elhagyni. Nyáron össze akarunk költözni.

Mindegy. Csak azt akartam, hogy tudja meg mindenki, hogy igenis az én barátom a legkedvesebb, legaranyosabb ember a világon!

(Nem, ezt nem bizonygatom, mert ha azt tenném, akkor nem is így lenne, ahogy leírtam.)