Gondolatok, érzések

Üzenem a szobatársaimnak, hogy már hiányzik a koleszos élet! És ti is! (Ibcsi, Réka)

"Azért pirítja a cukrot, mert szívesen csinálja - gondolta Santiago, és rájött, hogy az öreghez hasonlóan ő is felismeri, mikor van valaki a Személyes Történetéhez közel, vagy messze tőle."                            (Paulo Coelho: Az alkimista)

 

    Imádom az ilyen embereket. Talán egyszer még én is kedvet kapok ahhoz, hogy egy hirtelen döntéssel felforgassam az életemet, és rálépjek a Személyes Történetem útjára!!! :-D

 

    Azon gondolkozom, hogy milyen címet adjak. De tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy pontosan milyen mondatok fogják elhagyni a tollat. Csupán gondolatok sokasága kavarog a fejemben. Az előbb még vajas-mézes-gombás kenyeret ettem, aminek láttán anya elfordította a fejét fintorogva, és forralt bort ittam. Most már a szobámban ülök, ahol a csipet-csapat színjátékot játszik. Azért vettem tollat a kezembe, hogy arról írjak, ami miatt boldognak érzem magam, arról, hogy tettem egy különleges felfedezést.
    Valamelyik nap futni támadt kedvem. Már elképzeltem, mennyire csodás lesz szívni a friss levegőt, mennyire jól fog esni a szervezetemnek, milyen jó lesz kellemesen elfáradni a végére. De kinyitottam a bejárati ajtót, és láttam, hogy esik az eső. Elszomorodva visszaindultam a házba. Azonban megint rám törtek az emlékképek, és a be nem teljesített jövő: az az érzés, amiben részem lehetett volna, ha elmegyek futni. És győztem. Vereséget szenvedett a kifogás. Mit nekem egy kis eső! Ha futni akarok, akkor azt teszem. Mire visszaértem, bőrig áztam. De rettenetesen jól esett. Eszembe jutott, hogy eddig hányszor találtam indokokat dolgokra, hogy mit miért ne tegyek meg. Egyszer, régen, volt egy nagyon kedves fiú, akit kedveltem, sose mondtam el neki. Vagy amikor nem mertem megkérdezni, hogy melyik állomáson állt meg a vonat, és én leszálltam a semmi közepén. Vagy amikor nem segítettem egy nőnek, holott segítségre szorult...
    Kifogások, melyek mögött félelem bújt meg. Rájöttem, hogy sokkal jobb nem tervezgetni, mert nem tarhatunk mindent az irányításunk alatt. Jobban szeretem, amikor hirtelen helyzet adódik, amelyre nem készülhetek fel, amelyre spontán reagálok. Sokkal érdekesebb, mintha egy megtervezett séma szerint cselekszem.
    "Személyes Történet: az, amit mindig is csinálni akartál." (Paulo Coelho) Ha mindig a tervezett úton haladnék, a saját Személyes Történetem mellett mennék el, és nem rajta. Hirtelen döntések. Megszületnek, de ki kell mellettük tartani! Elkezdeni a legnehezebb, de ha csak váratlanul megteszem, amit abban a pillanatban jónak látok, nincs időm gondolkodni, és ellenérveket gyártani magam ellen, a Személyes Történetem beteljesülésének meghiúsítására. Szeretem azokat az embereket, akik a Személyes Történetük útját járják. Erőt adnak a többieknek, hogy igen is érdemes harcolni azért, amit akarunk, nem kell megelégedni a szürke hétköznapi élettel, mert vár ránk egy kaland, a boldogság, és a célhoz elvezető hosszú, izgalmas, de nem zökkenőmentes út.
    Valaki imádta a gyerekeket, és számára egy olyan munka lett volna a boldogság, ahol gyerkőcök veszik körül. Azonban a környezet hatására ma inkább számokkal bíbelődik egy irodában. Nem követte a Személyes Történetét, nem mert a göröngyös úton elindulni.
Egy másik ember egy hirtelen döntés következtében kiutazott külföldre, ahol nagyon jól érzi magát. Hiszem, hogy ő a Személyes Történetét teljesíti. Egy lány pedig azt az utat választotta, amelynek a családja nem kifejezetten örült: tovább tanult. És ha ezt akarja, akkor nincs olyan tényező, amely megállíthatná. Tudja, mit akar, mit döntött: annyi időt tud egyhuzamban tanulni, még akkor is, ha egyáltalán nincs kedve hozzá, hogy muszáj tisztelnem a kitartásáért.

Nagyon sokan panaszkodnak, hogy a mostani világ mennyire rossz. Sokan csak ismeretségük segítségével jutnak munkához, nem pedig a valódi tudásuk, értékük miatt. A barátság is elavult dolog, sokan csak „érdek” miatt tartanak barátokat – állítják egyesek. Sokan csak azért segítenek másoknak, hogy egyszer visszakapják ezt a szívességet, nem pedig emberbaráti szeretetből. Vannak olyan nők, férfiak, akik olyan párt keresnek, akik megoldják anyagi gondjaikat. Sőt, az oldalon még a közönyösségről is szó esett, ami ennek a kornak a népbetegsége.

Mindenki mindenkit hibáztat. A kormány miatt van, a szomszéd miatt, a főnököm miatt, a gyerekem miatt… Egyre több az ilyen írás. Furcsának találom. Amikor egy szülő már azt kérdőjelezi meg, hogy a gyereke rosszul járt-e, mert mindig a becsületre és igazmondásra tanította, akkor csak olvasom, olvasom és nem látom értelmét a kérdésnek. A hozzászólók hű kutyaként állítják, hogy dehogy baj, úgy kell stb. Olyan ez, mint amikor például egy lány megkérdezi a barátjától, hogy „ugye, hogy kövér vagyok?” Természetesen nem azt a választ várja, hogy igen, hanem dicséretet. Szerintem mindkét szituáció bizarr. Minek kérdezünk meg valamit, amire tudjuk a választ?

Búcsú

Félig hangos beszéd. Lábak dobbanása a lépcsőn. Düm-düm. Reggel 6 óra. Erőtlen kopogás az ajtón. Mintha nem tudná eldönteni, hogy felébresszen-e. Sikerült. Ő belépett. Hunyorgok. Alacsony alak. Közelebb jön. Felülök. Mosolyogni próbálok. Nem megy.

- Szia – köszön. Viszonzom.

- Egerbe megyek  - mondja. Hangja boldog, de kis izgalom is vegyült bele. Átölel. Puszit ad. Búcsúzik. Kezdek felébredni. Hiányozni fog. Eddig minden délután a közelemben volt. Most meg elmegy. Csakúgy. Vajon mikor fogom újra látni? Mennyi időt tervez a Sors, amit távol kell töltenünk egymástól?

- Mikor jössz vissza? – kérdezem meg végül.

- Azt mondták, hogy 9 órakor – feleli csendesen.

- Jó, de melyik nap?

- Hát ma! – válaszolja és még egyszer megölel, mintha a világ végére készülne.

- Osztálykirándulás – suttogom magamnak. Visszahanyatlom a párnára. Világvége…A kistesók már csak ilyenek.

Hajnali 4 óra 32 perc. Egy emeletes busz aljában ülök. Másfél órát aludtam csupán, de ezt is csak felszínesen sikerült produkálnom. Nem volt csörgőórám, amit felhúzhattam volna, a telefon meg lemerült, és nem volt nálam a töltője. Álmodtam. 3 óra 50 perckor felpattant a szemem, a szívem a torkomban dobogott. Rémálom. Pont jókor. A legeslegjobb dolgot helyeztem előtérbe a cselekvések sorozatában, ami a világon a legfontosabb is talán: a táplálkozást. A megígért csokimat nem találtam meg, de kaptam helyette nápolyit. Nem rossz. Még sikerült fogat mosnom is, majd fésülködtem és felöltöztem. Közben anya is elkészült, teljes harci öltözetben várt rám, hogy kivihessen hajnalok hajnalán a vonatállomásra, hogy vonatpótló emeletes busszal utazhassam. A sofőr rettenetesen kedves volt, pedig még csak nem is világosodott. Mit nem adnék azért, ha a világ ilyen emberekkel lenne tele. Vagy legalább ma, akikkel találkozom, ilyen jókedvű emberek lennének. Nem volt időm sminkre, a nyakláncom felvételén is gondolkoztam, de így kómásan jobbnak láttam nem feltenni, mert ilyenkor lehet, hogy veszélyes lenne rám nézve...

Az éjjel volt valami a pincében. És csörömpölt. Féltem kicsit. A számítógépnek fenntartott zug egy függönnyel van elválasztva a folyosótól. Amikor fárad vagyok, képzelődöm. Ez egyszer a függönyt láttam mozogni. Folyamatosan libbent. Felém. Tudtam, hogy ez nem igaz, mégis ezt látta a szemem. Érdekes érzés tudni valamit és mást felfogni az érzékszervekkel.

Érdemes volt-e hajnali 2 óra 10 percig ébren maradni, vállalva, hogy szörnyen nézek ki egésznap, fáradt, ingerült és feledékeny leszek? Megérte? Igen. Érdekes teltek az éjszakai órák. Az mp3 lejátszómra felkerült egy szuper, egy csodálatos, egy nagyszerű szám; pár vicces sztorival gazdagabb lettem; fel nem tett kérdések merültek fel bennem, amelyekre találgathatok kedvem szerint, megdolgoztatva agytekervényeimet és fantáziámat. És egy új kérdésre kereshetem a választ: vajon a legtökéletesebbnek tűnő embereknek van a legtöbb problémájuk önmagukkal?

Egy nagyon szép lány, aki mindig úgy néz ki, mintha az újság címlapjáról lépett volna ki, elárulta, hogy mennyi mindent változtatna meg magán. Én csak ámultam és bámultam. Vajon a szépség attól függ, hogy mi mit tartunk magunkról? Mert a lány hiába gyönyörű, ha a legközelebbi, legfontosabb személynek nem tud tetszeni: önmagának. Egy másik embertől pedig megtudtam, hogy készséggel cserélné le lábait, és még néhány dolgot is megváltoztatna magán. Hol tart a világ? Agyonreklámozott ideálok a tévében, az újságokban: az egész médiavilágban. Miért nem jó minden, úgy ahogy van? Miért akar mindenki ugyanolyan lenni? A nők általában fogyni, a férfiak pedig kockahasat szeretnének. De akkor hol van az érdekesség, ami a különbségekből fakad? Ha mindenki vékony és kockahasú lenne, akkor elveszne az egyéniség, nem? Most nem arról írok, hogy az emberek hagyják fel tevékenységüket, amelyet a test karbantartása miatt végeznek. Fontos, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. Akkor is lássuk magunkat szépnek, ha nem felelünk meg az "elvárásoknak", amit végül is mindenki saját maga állít, külső tényezők miatt.

A buszsofőr extra rendes volt: a bőröndömet segítette cipelni. A szemében határtalan kedvesség ült, az arca is jókedvről árulkodott. Azután egy férfi szeretett volna segíteni, de visszautasítottam - remélem kedvesen sikerült. Néha elgondolkozom azon, hogy ilyenkor mit tegyek? A csomagom ezúttal is nagy volt, de nem nehéz. Simán, erőlködés nélkül - egy kézzel! - is elbírtam. De a segítséget felajánlóknak jobban esne, ha hagynám, hogy segítsenek? Magamból indulok ki: hogyha valakinek szeretnék segíteni, örülök, ha elfogadja a kedvességemet, talán mert fontosnak, és hasznosnak érzem magam ettől. Mások is boldogabbak lennének tőle?

A reggelem nagyon szép. Vidám vagyok. A kalauz is rám mosolygott, de ezúttal tényleg jókedvű volt, nem csak a megszokott száj-rángás volt látható az arcán.

4 óra 30 és 6 óra 20 között annyi érdekes, jókedvű emberrel találkoztam, ami felért egy hét tartalmával. Egy hölgy ült mellém - aki az érdekes kategóriába tartozott -, és elmesélte, hogy most éppen a kórházba tart, aztán belekezdett az élettörténetébe is. Aztán egyszer csak kinézett az ablakon, és kibámult rajta. Pár percig elszakadt a rideg valóságtól - hogy 9 éve meghalt a férje, hogy az édesanyja a karjai közt halt meg - és a hajnalban kivilágított városban gyönyörködött. Jó lenne, ha az emberek többsége is meg tudna állni egy picit, kizökkenve a hétköznapi szürke napokból...

Láttam két srácot, fekete nadrágot és terepszínű kabátot viseltek málhás zsákot cipelve. Az egyikőjüknek hosszú szőke haja volt, és a testalkatát is vékony jelzővel tudtam csak illetni. Manga. Ez ugrott be. Az egyik szobatársam, aki rettenetesen csendes, imádja ezeket a képregényeket, rajzfilmeket. Ő maga is szokott rajzolni szereplőket vagy akár képregényt. Gyönyörűen tud alkotni. Rajong az anime-kért. Eddig az interneten tudott csak hozzájutni a képregényekhez, de most már néhányat kiadtak könyvben magyarul, így a szobában is tud olvasni.

Így telt a délelőttöm, ezek a gondolatok jutottak eszembe. És ezeket írtam le akkor, mikor kicsit már nem voltam beszámítható gondolkodó...

Nagyon feldúlt voltam. Elszállt velem a ló. Tudtam. De ennyire? Erre álmomban sem gondoltam volna. Mit tehetnék? - kérdeztem magamtól egyfolytában. Ez NEM MEGBOCSÁTHATÓ! Ezen NEM LEHET JAVÍTANI! Nincs mit tenni. Ideges lettem és arra a következtetésre jutottam: én hoztam magam ebbe a helyzetbe, tehát húzzam is ki magam ebből a csávából. A megoldást megtaláltam, hogyan fogom tudni ezt megtenni. De az idegesség nem múlt el. Marcangolt a bűntudat, mint az oroszlán a zsákmányát. Sétálni mentem. Legyalogoltam a 4.-ről és még 2 emeletnek megfelelő lépcsőhegyet másztam meg, amikor rájöttem, mit akarok: írni. Nem volt nálam se toll, se papír. Visszafordultam, és megmásztam a lépcsőhalmazt. Nem bántam meg. Találtam egy nyugodt helyet a természetben, ahol csöndben egyedül üldögélhettem, és ahol munkára fogtam a kék íróeszközömet, hogy a német gyakorló füzetem lapjait díszítse színével és az általam írt vonalakkal. Írtam, írtam. Ahogy növekedett a betűhalmaz, úgy csökkent a lelkemben a nyomasztó negatív energia. Amikor befejeztem, már teljesen másnak láttam a világot. Olyan érzés volt, mint a hegymászónak felérni a hegy tetejére, a versenyzőnek versenyezni, a kalandornak kalandot találni, a dolgozónak megpihenni vagy ahogy érzi magát ez ember egy csodálatos film vagy színházi darab megnézése vagy egy fantasztikus könyv elolvasása után.
A lelkem megnyugodott és csodáltam a természetet, a várost, az eddig megtörtént eseményeket. A Föld felett lebegtem. Vagy három méterre.

Tegnap a koliban csak 3-an maradtunk. Este szörnyen furcsa volt a csönd. Senki nem visítozott, hogy nem engedik ki, mert rossz jegyet kapott, vagy hogy milyen hülye az a lány/srác. Senki nem üvöltette a rádiót, versenyezve, hogy melyik szobából hallatszik jobban a zene. Csönd honolt mindenütt.
Egyedül mentem tusolni. És ez azért volt furcsa, mert tudtam, hogy a szinten csak egy lány van még, a szobatársam. És teljesen egyedül vagyok. Ez megrémített. A legfelső emeleten voltunk, senki nem hallaná, ha segítségért kiabálnánk. Ha feljutna egy gonosztevő, és összevissza darabolna. Miért félek? - kérdeztem magamtól. Ha majd egyszer saját otthonom lesz, akkor is félnék?
Eszembe jutott a "Körös csaj". Tesómmal neveztük el így a Kör című filmben szereplő hullát, aki előszeretettel mászott ki a tv-ből, hogy poénból halálra rémissze az embereket.
Sok olyan kritikát hallottam, hogy egyáltalán nem volt ijesztő, sőt szétröhögték rajta magukat.
Nos, szégyen ide vagy oda, én hónapokig rettegtem a kikapcsolt tv-től elalvás előtt. Olyan is előfordult, hogy letakartam egy pléddel a képernyőt.
Tudtam, hogy ilyen csaj nem létezik. Mégis féltem. Miért? Elgondolkoztam ezen. Miért félek attól, ami nem történhet meg? És aztán rájöttem, hogy minden előfordulhat. És én félek attól, hogy az általam megbizonyosodott dolgok bizonytalanná válnak vagy éppen kiderül az ellenkezőjük.
Amikor bíztál valakiben, akiért a tűzbe tetted volna a kezed, és tudtad, hogy a másik is ugyanígy érez. És egyszer csak történik valami. Amikor kiderül, hogy minden, amiben hittél, akiben bíztál... Egy nagy hazugság volt. Történt már veled ilyen? Akkor üdvözölek a földi világban!
És olyan előfurdult-e már, hogy tartottál valamitől, egy helyzettől vagy valakitől? Amikor féltél, hogy a vizsgán jól szerepelsz-e, vagy hogy egy késés miatt elbocsátanak-e a munkahelyedről...
És lám, mégis könnyebb volt a vizsga, mint gondoltad, és a főnököd sem rúgott ki.
Mi lehet a megoldás arra, hogy ne dőljön össze bennem egy világ a közeljövőben?
SZERETET, MEGBOCSÁTÁS és REALITÁS.

Eszmék, ideák.. Mindig voltak, vannak és lesznek. Amit a társadalom elfogadhatónak tart: szeretet, becsületesség, pontosság, megbízhatóság; és még hosszú listát lehetne erről írni. Az ember megpróbálja magát ehhez formálni, sőt a gyerekeit, a szomszédját, a testvérét is ezzel a mércével méri. De vajon jól jár-e az egyén, ha minden íratlan szabályt megpróbál betartani? Amikor legszívesebben üvöltene, szétverné a berendezést, a falhoz vágná a tükröt, vagy kimenne arról az unalmas óráról, aminek semmi értelme, és mégis csak ül tovább a széken komoly arccal mert tudja, hogy bűnös, gonosz gondolatok fordulnak meg a fejében, amiket tilos megtennie, és nem is szokás ilyen dolgokat művelni. Aztán amikor elmúlik a frusztráció, megállapítja, hogy vele minden rendben és türelmes, kitartó ember. Ilyenkor kinek hazudunk? Minek a bűntudat, a szégyen olyan dolgok miatt, amikről nem tehetünk? Hányszor hallottunk már olyat:
"szégyellem, hogy kövér/ piszkafa vagyok" Szégyellem, hogy vastag a lábam" vagy szégyellem, hogy ilyen vagy olyan tulajdonságokkal bírok. Miért bántjuk magunkat?
Az elfojtásnak nincs semmi értelme, előbb-utóbb a felszínre tör. Első lépésnek nem lenne jó elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk valójában, nem pedig amilyeneknek lennünk "kellene"?
Miért bántjuk magunkat? Nincs más dolgunk? És ha ezt tesszük, csodálkozunk, hogy nem vagyunk boldogok?
És ott vannak azok az emberek, akik mindent mindig mindenkinél jobban tudnak. Kritizálnak másokat. Ettől boldogabb az életük, hogy "elméletben" az adott szituációban jobban reagáltak volna, mint a munkatársuk? Vagy saját kudarcaikat próbálják kisebbíteni azzal, hogy mások dolgain csámcsognak?
Mindenki teremt magának egy világot. Valaki egy csodaszép életet élnek meg, mások a pokolban gondolják magukat. Felfogás kérdése. És nem a környezettől függ. (Hallottam egy történetet, de nem tudom, hogy ki a valódi szerzője. Egy öregember halála előtt meg akarta tudni, hogy milyen a pokol és a mennyország. Elaludt. Álmában egy nagy kapu előtt találta magát, ami mögül síkítások, fájdalmas nyögések hallatszódtak. Belépett, és látott egy hatalmas fazekat, amihez emberek voltak odaláncolva. Az emberek kaptak egy hosszú kanalat, amivel ehettek a forró levesből, de a kanál túl hosszú volt, így mikor a szájukhoz akarták emelni az evőeszközt, minduntalan leforrázták magukat. Ez a pokol - gondolta az öregember és felébredt. Újra elaludt, és egy ugyanolyan kapu előtt találta magát. Benézett és látott egy fazekat, ami körül emberek voltak. De ők nem visítoztak és nem kiabáltak, hanem boldogan ettek a levesből. Ugyanis ők rájöttek arra, hogy a kanál hosszú ahhoz, hogy saját magukat etessék vele, viszont a szomszédjuk szájához oda tudták tenni a kanalat. Ez volt a mennyország. Az öregember rájött arra, hogy nem a környezettől függ, hogy pokolban élünk-e vagy a mennyországban, hanem a hozzáállásban.)
Viszont az általunk teremtett valóságnak valamennyire hitelesnek kell lennie. Saját példa. Sokáig hittem valamiben, ami nem volt feltétlenül hiteles. Elkalandoztam.
Tehát, rájöttem, hogy semmi sem az, aminek látszik, senki és semmi nem az, aminek mondja magát. És ha ez így van, akkor miért ne magunkhoz legyünk hűek?
Légy hű önmagadhoz. Ne eszméknek és ne a társadalomnak. Mostantól ezt vallom.